Eltelt már vagy két hét azóta a bizonyos látogatás óta, és Kyra többé-kevésbé beletörődött, hogy anyja hozzá készül menni a barátja apjához. De még most is, valahányszor jobban belegondolt ebbe, a helyzet fonákságától a hideg futkározott a hátán. Mikor Noeminek beszámolt a dologról, életében először került abba a helyzetbe, hogy még a barátnőjének is elakad a szava. Már pedig, ha Noemi Tylernek elakad a szava az bizony elég durva…

 

A hétvége elegendőnek bizonyult, hogy Kyra túllépjen anyja felbukkanásán, így hétfőn úgy mehetett iskolába, hogy százszázalékosan tudott koncentrálni. Ami kellett is, mert aznap végig Mr. Minimmel volt órája és a zongoraversenyre készültek. A lány ahhoz is összeszedte a bátorságát, hogy bemutassa az idős tanárnak félkész darabját.

-          Ez igazán nagyszerű, Kyra!

-          Köszönöm, tanár úr… - mosolygott meghatottan a lány.

 -          Shane! Figyelj… - Noemi gondolkodás nélkül kihasználta, hogy Kyra ledöbbenve bámulja a házat.

Barátnőjét hátrahagyva besietett a házba, hogy előkerítse a fiút. Fojtott suttogással nagyjából összefoglalta, hogy mi történt indulás előtt és milyen is Kyra kapcsolata az anyjával. Elég jól ismerte már a barátnőjét ahhoz, hogy tudja: ilyen állapotban még képes és valami hülyeséget csinál, ami esetleg a Shane-nel való kapcsolatába kerül. Már pedig ezt nem akarta. Mert Kyra hihetetlenül boldog volt az elmúlt héten és ezt csak a fiúnak köszönhette…

 Hétfő reggelre az időjárás úgy döntött, hogy megbosszulja a jó két hete tartó jó időt. Ennek jegyében drasztikus hőmérsékletzuhanás és fagyos szél fogadta a korán reggel munkába induló Kyrát. A borzalmas időjárás kellően kikezdte a lány hangulatát, hozzáadva még az egész vasárnapon át tartó idegeskedést, hogy mi lesz, ha újra találkoznak Shane-nel? Ám minden idegesség és fagyoskodás ellenére is nevetésben tört ki, mikor meglátta a kávézó előtt fagyoskodó Shane-t. A srác által viselt bőrdzseki vajmi kevés védelmet nyújtott a hideg szél ellen.

 -          Hova viszel? – kérdezte Kyra.

Az elmúlt negyedórában már legalább huszadjára hagyta el a száját a kérdés. Lehetőleg minél váratlanabbul próbálta a srácnak szegezni, hátha egyszer csak kiböki. De mindeddig sikertelenül járt, mert Shane csak titokzatosan mosolygott és nem válaszolt.

 A hét hátralevő részében Kyra kereken megtagadta, hogy szóba álljon akár David-dal, akár Shane-nel. Az előbbivel, mert azt állította, hogy járnak, holott már vagy ezerszer megmondta neki, hogy nem akar tőle semmit és nem fog járni vele. Shane-nel meg azért nem akart szóba állni, mert… leginkább is mert szégyellte magát előtte. Vagy ki tudja. De úgy döntött, jobb, ha most egy ideig inkább nem áll szóba vele. Persze ezt kivitelezni már sokkal nehezebb volt. Hiszen mégis csak egy helyen dolgoztak, és ebből kifolyólag a nap nagy részét együtt kellett tölteniük. De így is sikerült a beszélgetéseiket a „Vidd ezt ki a hatos asztalhoz!”, „El kéne mosogatnod…” és az „Állj félre az utamból!” típusú mondatokra korlátoznia.

 Hétvége… Kyra boldogan élvezte ki azt a félórát, amennyivel többet vacakolhatott a felkeléssel. A szombatnak köszönhetően csak tízkor nyitott a Mace, úgyhogy elég volt kilencre odaérnie az egyetemi negyedbe. De mikor aztán már nem halogathatta tovább, kimászott az ágyból, majd egy gyors öltözést és reggelit követően görkorcsolyát húzott a lábára és már otthon sem volt.

 Az elkövetkező néhány nap a lehetőségekhez képest békés nyugalomban telt. Már ha békés nyugalomnak lehet nevezni, ha valaki minden nap hajnalban kel, három óra meló után négy-hat órát ül suliban, csak hogy utána újra mehessen dolgozni… Mert ha így nevezhetjük, akkor Kyrának bizony békés nyugalomban teltek a napjai. Ismeretlen ismerőse többet nem bukkant fel a kávézóban (máshol sem), és ennek egyszerre örült is meg nem is.

Kócosnak tűnő, vállig érő fekete haj; farmer, póló, laza ing; a vállán hátizsák… Egy centivel sem nézett ki rosszabbul, mint délelőtt. Kyra igyekezett összeszedni magát. Újra felöltötte a vendégeknek szóló mosolyát, és odasétált a sráccal szembe (a pult biztonságos túloldalán).

 Ahhoz képest, hogy alig néhány hete köszöntött be a tavasz, verőfényes napsütésben fürdött az egész város már harmadik napja. A késő délelőtti órához méltó álmos lustasággal andalogtak az emberek az utcán.

A kis tisztás ragyogó napfényben úszik. A hosszú tél után ez az első, igazi tavaszi nap. A nap sugarai lágyan cirógatják a nő arcát.
Salane arcát hullámos, fekete tincsek keretezik, melyek között itt-ott fonott tincsek bújnak meg, színes üveggyöngyökkel a végükön. Erdőzöld köpenye alatt fekete nadrágot, fehér inget, barna mellényt és csizmát visel. Hegyesedő füle és mélybarna szeme kevert vérről árulkodik.
A lovát, melyet idáig kantárszáron vezetett, a tisztásra érve elengedi, hogy szabadon legelésszen. Szemét lehunyva a cirógató sugarak felé fordítja arcát. Mintha csak tőlük remélné, hogy kimossák belőle sok fáradtságot és fájdalmat, mely az elmúlt hónapokban a lelkére telepedett.

Makacsul akarta elűzni magától annak az őszi estének az emlékét, s mégis szinte két kézzel kap utána mindig, ha halványulni tetszett.
„Lehetséges ez, Sal?... Próbáljuk meg…”
A férfi szavai most is a fülében csengnek, s az a csók még most is ott ég az ajkán.
„Hirtelen fellobbanó szalmaláng, vagy mindent felperzselő tűzvész?”
Talán ő hibázott. Igen, talán azért történt minden így, mert ő félt. Félt. Rettegett, hogy csak annak a másiknak a pótlására kell. Hogy csak őt akarja újra megtalálni, visszakapni benne. Igen, talán így volt…
A mélybarna szemek alatt húzódó sötét karikák álmatlanságról árulkodnak, az ajkakon mégis mintha mosoly derengene. Az álmatlanul átsírt, várakozással töltött éjszakák és nappalok sem tudták elmosni örökös mosolyát. Csak halványan pislákolóvá fakult.

Szemét lehunyva nyújtja két karját az ég felé, mintha csak valami pogány rítus lenne, s a melengető naptól kapna erőre sajgó szíve. Hosszú-hosszú percekig áll így, kitárt karokkal, mozdulatlanul.
Lova nyugtalan horkantását hallva lassan leereszti a karját. Ám a szemét csak akkor nyitja ki, mikor az izgatott-ideges mozgolódás nem akar szűnni.
- Mi történt? – kérdi hátasa felé pillantva, ám ekkor a szeme sarkából észreveszi az erdő szélén álló alakot. Sebesen pördül felé, miközben a derekához kap, csak hogy dühösen leengedje a kezét, hiszen semmilyen fegyvert nem hozott magával.
De nincs is rá szükség.
A sötét szemekben egyszerre lobban harag, fájdalom és boldog megkönnyebbülés, amint ráismer a fák alatt álló szőke férfira. Azonban mindez nem tart tovább egyetlen rövid pillanatnál.
- Mit keresel itt? – kérdezi, hangjában közöny és kedvesség keveredik.
A férfi lassú, kimért léptekkel közeledik felé.
-Téged, Salane – feleli közelebb érve, s mintha bizonytalanság villanna a kék szemekben. Bár mire is számított tőle? Hisz itt hagyta egyetlen szó, vagy levél nélkül. Már biztosan nem szereti…
A nő, hogy időt – és távolságot – nyerjen a lovához lép. Tenyerével megsimogatja a még mindig nyugtalankodó állat homlokát.
- Mondták, hogy eljöttél Gideon temetésére… - mondja anélkül, hogy rápillantana.
- Igen – feleli csendesen a férfi.
~Hozzám mégsem jöttél el!~ sikoltotta egy hang a nőben, de a makacsul összeszorított ajkak útját állták az előtörni készülő szavaknak.
- Miért jöttél? – kérdezi hosszú hallgatás után.
Lassan ráemelte pillantását a másikra. Hagyta, hogy a férfi a szemén át a lelke mélyéig pillantson. Hogy lássa mit rombolt le benne: Gyermek fejjel keserű tapasztalatok árán tanulta meg, hogy minden apró dolognak: a napfénynek, az esőnek, a madarak énekének is lehet maradéktalanul örülni. Hogy egyetlen mosoly édessé teheti bárki napját, de legfőképp a sajátját. Hogy nem érdemes sírni, mert idővel minden jóra fordul majd.
Miatta mégis éjszakákat sírt át, és szörnyű erőfeszítésbe, hosszú hetekbe telt, hogy ha fáradtan, gyengén, de mégis újra mosolyogni kezdjen, pedig az a seb a szívében úgy fájt, hogy azt hitte, bele kell halni, mert soha nem fog elmúlni. Nem is múlt el. Tompa sajgássá szelídülve, de most is szüntelen érzi.
- Én… nem akartam, de… értsd meg, kérlek… - a férfi hirtelen nem is tudta mit mondjon. Úgy érezte magát, mint egy esetlen kamaszkölyök. Épp, mint azon az őszi estén…
- Nekem mennem kell… - szakította félbe a nő. – Dolgozom az új fogadóban. Adee már biztosan vár rám… - tette hozzá sietve, ám mikor nyeregbe akart szállni, a csuklójára fonódó kéz megállásra késztette.
- Várj, Sal! Ne menj, kérlek…
A nő hátán borzongás futott végig ettől a hangtól. Elgyengülten hagyta, hogy a férfi maga felé fordítsa.
- Megértem, ha már nem szeretsz. Ha gyűlölsz azért, amit tettem veled, de kérlek, engedd, hogy megmagyarázzam! Adj egy esélyt… - az ajkát lezáró kecses ujjak megakadályozták abban, hogy tovább beszéljen.
Salane ajkán most halvány, szomorkás mosoly jelent meg.
- Csss! Ne mondj semmit. Mentél, mert menned kellett. S ki vagyok én, hogy útjába álljak ennek a hívásnak? – szabad kezével az őket körülvevő vadon felé intett. – Aggódtam érted és féltettelek, de soha, soha egy pillanatig sem gyűlöltelek. Szerettem volna, ha tudlak gyűlölni, mert azt hittem úgy könnyebben elviselném azt az ürességet, amit idebent éreztem… - mondta a szívére mutatva. – De nem tudtalak gyűlölni. Nem. Mert tudod, van ami nem múlik el…

Ezennel én is a bloggerek közé minősítettem magam!:)
De attól azért nem kell tartani, hogy a roppant értelmes/értelmetlen életbölcseséggeimmel traktálnám az idetévelygőket. Ehelyett inkább a kisebb-nagyobb agyszüleményeimet (értsd: regény, novella...) osztanám meg itt a nagyközönséggel mindenki legnagyobb örömére!:D
Persze idővel még az is beüthet, hogy hatalmas élettapasztalomból fakadó bölcsességemmel is megörvendeztetlek titeket... Bár kétlem, hogy ez még ebben az életben bekövetkezne, úgy nem kell vészesen elkezdeni aggódni:)