Teljes erejéből futott keresztül az erdőn. Kezével megpróbálta félrehajtani az útjába kerülő ágakat, többnyire sikertelenül, így a visszacsapódó gallyak egyre-másra felsértették fedetlen alkarját és az arcát. Már minden izma sajgott a megerőltetéstől és egyre szaggatottabban kapkodta a levegőt. De nem, mert megállni, mert akkor az üldözői biztosan utolérnék.

Nem értette, hogyan lehetnek még mindig a nyomában. Rendszertelenül váltogatta a menekülése útvonalát, hogy lerázza őket, de mindeddig nem járt sikerrel.

~Biztos valami istentelen varázzsal követik a nyomom…~

Alig hogy ez a gondolat felötlött benne, éles fájdalom hasított a karjába. Felsikoltott és a sebhez kapott. Gyorsan behúzódott egy ős-öreg fa mögé, hogy megvizsgálja a sérülést. A felkarján mély vágás éktelenkedett, ami nem lehetett a visszacsapódó ágak miatt.

~Varázslat?...~ gondolta megrémülve.

Fogalma sem volt, mennyire sikerült lehagynia az üldözőit, de ha ekkora távolságból képesek voltak ilyen sérülést okozni, akkor…

Levegő után kapkodva próbálta kitalálni, hogy most mihez kezdjen. Kezdett beletörődni a gondolatba, hogy erről a rajtaütésről ő talán már nem tér haza. Csak abban reménykedett, hogy a többiek szerencsésebbek voltak.

-          Ha már meg kell halnom, legalább néhányan velem jöttök… - motyogta összeszorított fogakkal.

Felpillantott a fára, amelynek a hátát vetette, majd – amennyire sebesült karjától tellett – mászni kezdett felfelé.

Nagyjából öt méteres magasságban, egy széles faágon kuporgott. A derekára erősített táskából elővette kicsi, kézi-nyílpuskáját és az idegre helyezett egy lövedéket. Az Őrszemek között sokan lenézték, sőt megvetették, amiért előszeretettel használta ezt a nyílpuskát és a méreggel preparált lövedékeket. De őt ez a legkevésbé sem rendítette meg. Neki csak az számított, hogy minél többen jussanak az Alvilág Ura elé Közülük!

Próbálta figyelmen kívül hagyni a lüktető fájdalmat a karjában, miközben a nyílpuskát arra felé fordította, ahol az üldözőinek fel kellett bukkannia. Alig telt el néhány szívdobbanásnyi idő és az üldözők csörtetése felerősödött, majd megpillantotta az első férfit. Célba vette a férfit, de közben már a társai is feltünedeztek a fák között. Gyorsan kilőtte az első lövedéket, és már a másodikat illesztette a fegyverbe, mikor meghallotta a hörgésbe fulladó kiáltást. Pontosan az üldöző torkába fúródott a lövedék. Társuk halálsikolyát hallva a többiek igyekeztek fedezékbe húzódni, néhányuk pedig vaktában kilőtt néhány nyilat, azt remélve, hogy eltalálják, de legalábbis elijesztik az orvtámadót. A fán kuporgó nő újra célzásra emelte a nyílpuskát, amikor kiáltás harsant a fák között.

-          Állj!

Az üldözők egy emberként dermedtek mozdulatlanná odalent, s a fán kuporgó alak dühösen állapította meg, hogy képtelen mozdítani a tagjait. A mágiával átitatott parancsszó az ő izmait is bilincsbe verte.

~Átkozott mágusfajzatok!~ gondolta ingerülten.

Minthogy mozdulni nem tudott, figyelmét arra a férfire fordította, aki most megjelent. Nem kellett különösebben törnie a fejét, hogy rájöjjön, ő a varázshasználó, s egyben az üldözőcsapat vezetője is ő kellett, hogy legyen.

-          Nem megmondtam, hogy csak akkor lőjetek, ha látjátok is a célt? Ostobák! – visszakézből hatalmas pofont kent le a hozzá legközelebb eső harcosnak.

A férfi ekkor az erdőt kezdte fürkészni, majd felemelte a fejét és pontosan arra nézett, ahol a nő rejtőzött, noha a lombok eltakarták a férfi pillantása elől. Legalábbis nagyon reménykedett benne.

-          Nyugatnak tart. Kövessétek! Ne feledjétek, élve többet ér, de ha meghal, az se baj. Indulás! – adta ki a parancsot a férfi.

A nő érezte, hogy lassan lefoszlik róla az izmait bilincsbe verő mágia, de mégsem mozdult. A reményei ellenére is biztos volt benne, hogy a varázsló felfedezte a rejtekhelyét. Mégis szándékosan másfelé vezette a csapatát. Vagy csak vele akarja elhitetni, hogy biztonságban van. Lélegzet visszafojtva figyelte, ahogy odalent az üldözőcsapat ismét mozgásba lendül, majd a csörtetésük hangja lassan elhal a távolban.

Csend volt, de a nő mégsem mozdult. Az érzékei szerint tiszta volt a levegő, de az ösztönei mást súgtak. Nem merte megkockáztatni, hogy lemásszon a fáról, vagy akár csak kilessen az ágak között, így hát némán, mozdulatlanul várakozott.

-          Most már igazán lejöhetnél onnan – csendült fel a varázsló hangja, aminek hallatán a nő majdnem egyensúlyát vesztve bukott le a fáról.

A férfi hangja parancsolóan csengett, de ez nem hatotta meg a nőt. Egyensúlyát visszanyerve próbált még jobban meglapulni. A következő pillanatban egy kisebb tűzgolyó csapódott a fa törzsének, közvetlenül a nő feje mellett, megperzselve az ágakat és a leveleket, amihez hozzáért.

-          Ne kelljen még egyszer mondanom. Gyere le! Most!

A nő jobbnak látta, ha nem feszíti tovább a húrt. Szétszedte a kis nyílpuskát és a darabokat a táskába tette, mielőtt lemászott volna. A legalsó ágról leugrott, ugrás közben kirántva a combjára szíjazott, ívelt pengéjű rövid kardot. Amint a lába a földet érintette, a varázslónak szegezte a fegyvert. Gyorsan körbepillantott, de a férfi társainak semmi jelét nem látta.

Sérült jobbjában megrezzent a kard, mire a bal kezét is a markolatra fonta, s elszánt pillantással méregette a férfit.

-          Azt akár le is teheted. Semmi esélyed ellenem – mondta a férfi hűvösen.

-          Fogalmad sincs róla, hogy mit tudok! – sziszegte a nő, dacosan felszegve a fejét.

A férfi szemében megvillant valami, amit talán meglepettségként is lehetne értelmezni. De ha még az is volt, nem a nő szavainak szólt, sokkal inkább a kis csillag alakú jelnek a nő bal halántékán, melyet a dacos mozdulattól hátrahulló sötétszőke tincsek feltártak.

-          Sayana… - suttogta, s féloldalas mosolyra húzódtak ajkai, de nem volt semmi melegség ebben a mosolyban.

A neve hallatán a nő önkéntelenül is leeresztette a kardját. Kislány kora óta nem hívta így senki. Mióta az Őrszemek rátaláltak, csak Aya volt.

-          Ki vagy te? És honnan tudod a nevemet? – kérdezte megremegő hangon.

-          Sayana, hát nem ismersz meg? – kérdezte a férfi hideg, gúnyos hangon.

Aya eddig nem vette a fáradtságot, hogy alaposan szemügyre vegye a férfit. Minek, ha rövidesen úgyis halott lesz az egyikük? De most…

A férfi magas volt, legalább egy fejjel magasabb volt a nőnél. Hosszú fekete haját a tarkóján összefogta. Vonásai szépek lehettek korábban, de a jobb arcán húzódó heg elcsúfította, s csak ijesztőbb kifejezést kölcsönzött a jeges kék szempárnak. Bal fülében kicsi aranykarika villogott, a nyakában lógó láncon pedig talán az istene szimbólumát viselte, de Aya ezt nem tudhatta, mert a medál a fekete bőrvért alatt lapult. A vállára boruló köpeny vörös volt, ugyanolyan, mint a többieké Közülük…

Aya pillantása visszatért a férfi arcához. Hirtelen tört rá a felismerés. A kezéből kihullott a kard, a térdéből elszállt minden erő. A fának kellett támaszkodnia, ha nem akart ott helyben összeesni.

-          Kyrion… - suttogta erőtlenül.

-          No lám, hát mégis emlékszel rám? – a férfi hidegen felnevetett.

Ayában milliónyi kérdés kavargott, ahogy zavart tekintettel bámult a férfira, de végül mindig vissza kellett térnie ugyanahhoz a kérdéshez:

~Hogyan lett az ő gyerekkori játszópajtásából EZ a férfi?~

De nem merte feltenni a kérdést. Azok után, amit eddig látott tőle, ő már nem ugyanaz, aki közel húsz évvel ezelőtt volt…

-          Mi történt, Sayana? Régen nem lehetett így a szavadat venni… - gúnyolódott tovább Kyrion.

S valóban igaza volt. Gyermekkorukban mindig Aya volt az irányító, a hangosabb, akinek mindig mindenre volt egy jó válasza.

Kyrion sarkon fordult és elindult a fák között.

-          Mire vársz? Gyere! – szólt hátra a válla felett ridegen.

Aya nem értette, miért engedelmeskedik a kurta parancsnak. Hiszen itt volt a tökéletes lehetőség, hogy megszökjön! Ő mégis felvette a kardját, és engedelmesen követte a férfit.

-          Hová viszel? Mit akarsz tőlem? – kérdezte a nő, mikor már percek óta gyalogoltak némán.

-          Ni csak, mégis van hangja! Épp megmentem az életed. De ha jobban szeretnéd megvárni itt, amíg azok visszajönnek, nekem mindegy…

Aya nem merte megkérdezni, miért?

Néhány perc múlva egy tisztásra értek, ahol egy ló várakozott kikötve egy fához. A férfi szó nélkül nyeregbe szállt, majd Ayára nézett.

-          Most akkor jössz, vagy maradsz? – kérdezte a kezét nyújtva a nőnek.

A nő egy pillanatig habozott, majd a kezét a férfi tenyerébe csúsztatta és hagyta, hogy az maga elé ültesse a nyeregbe.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.