Aznap éjjel nem jött álom Aya szemére. A földön térdelve az oszlopnak támasztotta a homlokát és álmatlanul bámulta az ölében pihenő kezeit. Utálta bevallani még magának is, hogy fél. Jobban félt, mint eddig bármelyik rajtaütése során. Szemtől szemben állni Baldor katonáival és harcolni, ez olyasmi volt, amire fel tudott és fel volt készülve. De szembenézni magával Baldorral…

Soha senki nem látta még a Fekete Herceget az ellenállók vagy az Őrszemek közül; s aki mégis megérte, hogy lássa ellenségük arcát, már nem mondhatta el másnak, hogy milyen.

Amióta Aya viszontlátta Kyriont, eggyel több oka volt, hogy gyűlölje, s el akarja pusztítani Baldort. De éppen ez a találkozás volt az oka annak is, hogy egyre jobban félt az arctalan ellenségtől. Hiszen, ha Kyrionból ilyen ember lett Baldor szolgálatában, akkor vajon mennyi az esélye, hogy nem változtatja Ayát is engedelmes bábjává egyetlen csettintéssel?

Eljött a hajnal, de a felragyogó napfény nem tudta elmosni az éjszaka sötétjében született félelmeket.

Nem sokkal az ébresztőt jelző harsonaszó után egy katona lépett a sátorba. Szó nélkül elvágta a szíjat, ami az oszlophoz kötötte Ayát, majd kivezette. A sátor előtt már ott várakozott Kyrion lova felszerszámozva. Maga a varázsló a kapitány mellett állt, s míg az előbbi arca kifürkészhetetlen volt, a másikén nyilvánvaló volt az irigység és a gyűlölet.

Noha a katonáknak lett volna tennivalója, szinte kivétel nélkül ott gyülekeztek a sátor előtt. Amikor Ayát kivezették, morajlás futott végig a tömegen. Többen hitetlenkedve mutogattak a nő meztelen vállára, ahol tisztán kivehető volt az Őrszemek jele. A meglepett morajlást hamarosan örömkiáltások váltották fel. Most, hogy a saját szemükkel láthatták az elfogott Őrszemet, a katonák úgy érezték, végre karnyújtásnyira kerültek a győzelemhez. Az évek óta tartó meddő csatározások mostanra nekik is kedvüket szegték, de jobban féltek Baldortól, semmint, hogy fellázadjanak ellene.

Aya dacosan felszegett állal lépdelt az őre mögött és fagyos pillantást vetett az ujjongó katonákra. Úgy viselkedett, mintha legalábbis királynő lenne és nem fogoly. Ezen a katonák úgy meglepődtek, hogy azonnal abbahagyták a kurjongatást. Az egyetlen ember, akit nem lepett meg a nő viselkedése, az Kyrion volt. Egy mosoly árnyéka futott át a varázsló ajkán.

Igen, Sayana egy cseppet sem változott…

Kyrion elvette a kötőfék az őrtől, a nyeregbe emelte Ayát, majd maga is fölült mögé.

-          Köszönet mindenért, kapitány… - mondta Kyrion a hála legkisebb jelét sem mutatva a másik férfi iránt.

A varázsló még Horgert is megkereste a pillantásával. Aprót biccentett neki, és ebben az egy kis mozdulatban sokkal több köszönet volt, mint amit valaha is mutatott a kapitány iránt. A pap elmosolyodott válaszul, majd megfordult, hogy a dolga után nézzen.

Kyrion ekkor a kezébe vette a gyeplőt és egyetlen további szó nélkül kiügetett a táborból.

-          Ne hidd, hogy ezzel végeztünk egymással, Kyrion del Malor! – sziszegte a kapitány a fogai között, majd intett az egyik hadnagyának és visszavonult a sátrába.

Szótlanul ügettek mérföldeken keresztül.

Kyrion csak délidőben engedélyezett maguknak egy kurta pihenőt. Aya a földön kuporogva haragos pillantásokat lövellt a varázsló felé, de a férfi nem törődött vele. Fel-alá járkált alkalmi táboruk körül és varázsigéket mormolt maga elé.

Hirtelen megtorpant és felkapta a fejét. A messzeségbe bámult, mint aki olyasmit lát, ami nincs is ott. Vagy még nincsen ott…

Ayához lépett és felrántotta a földről.

-          Sietnünk kell, a nyomunkban vannak – mondta, mikor a nő tiltakozni kezdett.

-          Kik? – kérdezte Aya, akinek a kíváncsisága ezúttal erősebbnek bizonyult a haragjánál.

-          Felteszem a kapitány emberei. A tieid nem lehetnek; túl messze vannak… - érkezett a kurta magyarázat.

Aya zavarodottan hallgatott el a kijelentésre és nem kérdezett többet. Miért menekül Kyrion, ha a kapitány emberei követik őket? És egyáltalán, minek követik őket? Ennek semmi értelme! Hacsak… Aya gondolatban hevesen megrázta a fejét. Erre még csak gondolnia sem szabad! Nem engedheti meg magának, hogy újra megbízzon Kyrionban. Mert a végén úgyis csak kiderül, hogy hiú reményeket táplált.

Az élet nem olyan, mint a tündérmesékben, amiket az apja mesélt neki kislány korában. Nincs fényes páncélú lovag, aki kiszabadítja az elrabolt hajadont; nincs örök hűség, sem olyan szívesség, amit később ne kéne kamatostul visszafizetni…

A nő annyira elmerült a gondolataiban, hogy észre sem vette, mikor rakta őt lóra Kyrion, s kezdtek őrült vágtába, hogy lerázzák az üldözőiket.

Ám a szerencse ezúttal nem állt mellettük.

Az üldözőik hamarosan feltűntek mögöttük, s úgy tűnt, Kyrionékkal ellentétben, ők remekül kiismerik magukat ezen a vidéken. Ennek köszönhetően a menekülők hamarosan egy kis fennsíkon találták magukat, ahonnan nem volt hová továbbfutniuk. Előttük egy szakadék ásítozott, mögöttük pedig egyre közeledtek a kapitány emberei.

Aya és Kyrion tehetetlenül néztek körül, hogy merre indulhatnának tovább, de nem volt kiút semerre.

A varázsló döntésre jutott. Leugrott a lóról, a két tenyere közé vette Aya összekötözött csuklóit. Halkan elmormolt néhány szót, hogy feloldja a varázst, amit még ő tett rá korábban, majd gyorsan eloldozta a nőt.

-          Mit csinálsz? – kérdezte Aya értetlenül.

-          Megkötözve nem tudsz elmenekülni. A fegyvereid és a többi holmid ott vannak a nyeregtáskában; szükséged lehet majd rájuk. Te kellesz nekik, még pedig élve, így téged nem akarnak majd bántani és lesz lehetőséged elmenekülni, amíg én feltartom őket. Bármi történjék is, ne fordulj vissza! – figyelmeztette a nőt, miközben elővette a saját fegyvereit.

-          Mi csoda? Nem! Kyrion, ezt nem teheted! – kiáltotta Aya, de a férfi már nem figyelt rá.

A varázsló sietős mozdulatokkal felrajzolt egy rúnák alkotta kört a homokba. Épp, mikor belépett körbe, az üldözőik felbukkantak a fennsíkon.

Aya csak egy szívdobbanásnyi ideig hezitált. Bármennyire is haragudott Kyrionra az árulásáért, a múltjukat nem tudta megtagadni. És a jelek szerint a férfi sem tudta teljesen. Leugrott a lóról, kapkodó mozdulatokkal kikereste a rövidkardját és a számszeríja darabjait a nyeregtáskából.

-          Mit csinálsz?

Most Kyrionon volt a sor, hogy feltegye a kérdést, de Aya nem pazarolta az idejét arra, hogy válaszoljon. Mert pont az idő volt az, aminek most igencsak szűkében voltak. Kyrion valójában nem is várt választ a kérdésére, hisz egyértelmű volt, hogy mire készül a másik. S ettől megerősödött az elhatározás Kyrionban, hogy ha kell, hát az élete árán is megvédi őt. És minden esélye megvolt arra, hogy ezt az árat hamarosan meg is kell fizetnie…

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.