A kis tisztás ragyogó napfényben úszik. A hosszú tél után ez az első, igazi tavaszi nap. A nap sugarai lágyan cirógatják a nő arcát.
Salane arcát hullámos, fekete tincsek keretezik, melyek között itt-ott fonott tincsek bújnak meg, színes üveggyöngyökkel a végükön. Erdőzöld köpenye alatt fekete nadrágot, fehér inget, barna mellényt és csizmát visel. Hegyesedő füle és mélybarna szeme kevert vérről árulkodik.
A lovát, melyet idáig kantárszáron vezetett, a tisztásra érve elengedi, hogy szabadon legelésszen. Szemét lehunyva a cirógató sugarak felé fordítja arcát. Mintha csak tőlük remélné, hogy kimossák belőle sok fáradtságot és fájdalmat, mely az elmúlt hónapokban a lelkére telepedett.

Makacsul akarta elűzni magától annak az őszi estének az emlékét, s mégis szinte két kézzel kap utána mindig, ha halványulni tetszett.
„Lehetséges ez, Sal?... Próbáljuk meg…”
A férfi szavai most is a fülében csengnek, s az a csók még most is ott ég az ajkán.
„Hirtelen fellobbanó szalmaláng, vagy mindent felperzselő tűzvész?”
Talán ő hibázott. Igen, talán azért történt minden így, mert ő félt. Félt. Rettegett, hogy csak annak a másiknak a pótlására kell. Hogy csak őt akarja újra megtalálni, visszakapni benne. Igen, talán így volt…
A mélybarna szemek alatt húzódó sötét karikák álmatlanságról árulkodnak, az ajkakon mégis mintha mosoly derengene. Az álmatlanul átsírt, várakozással töltött éjszakák és nappalok sem tudták elmosni örökös mosolyát. Csak halványan pislákolóvá fakult.

Szemét lehunyva nyújtja két karját az ég felé, mintha csak valami pogány rítus lenne, s a melengető naptól kapna erőre sajgó szíve. Hosszú-hosszú percekig áll így, kitárt karokkal, mozdulatlanul.
Lova nyugtalan horkantását hallva lassan leereszti a karját. Ám a szemét csak akkor nyitja ki, mikor az izgatott-ideges mozgolódás nem akar szűnni.
- Mi történt? – kérdi hátasa felé pillantva, ám ekkor a szeme sarkából észreveszi az erdő szélén álló alakot. Sebesen pördül felé, miközben a derekához kap, csak hogy dühösen leengedje a kezét, hiszen semmilyen fegyvert nem hozott magával.
De nincs is rá szükség.
A sötét szemekben egyszerre lobban harag, fájdalom és boldog megkönnyebbülés, amint ráismer a fák alatt álló szőke férfira. Azonban mindez nem tart tovább egyetlen rövid pillanatnál.
- Mit keresel itt? – kérdezi, hangjában közöny és kedvesség keveredik.
A férfi lassú, kimért léptekkel közeledik felé.
-Téged, Salane – feleli közelebb érve, s mintha bizonytalanság villanna a kék szemekben. Bár mire is számított tőle? Hisz itt hagyta egyetlen szó, vagy levél nélkül. Már biztosan nem szereti…
A nő, hogy időt – és távolságot – nyerjen a lovához lép. Tenyerével megsimogatja a még mindig nyugtalankodó állat homlokát.
- Mondták, hogy eljöttél Gideon temetésére… - mondja anélkül, hogy rápillantana.
- Igen – feleli csendesen a férfi.
~Hozzám mégsem jöttél el!~ sikoltotta egy hang a nőben, de a makacsul összeszorított ajkak útját állták az előtörni készülő szavaknak.
- Miért jöttél? – kérdezi hosszú hallgatás után.
Lassan ráemelte pillantását a másikra. Hagyta, hogy a férfi a szemén át a lelke mélyéig pillantson. Hogy lássa mit rombolt le benne: Gyermek fejjel keserű tapasztalatok árán tanulta meg, hogy minden apró dolognak: a napfénynek, az esőnek, a madarak énekének is lehet maradéktalanul örülni. Hogy egyetlen mosoly édessé teheti bárki napját, de legfőképp a sajátját. Hogy nem érdemes sírni, mert idővel minden jóra fordul majd.
Miatta mégis éjszakákat sírt át, és szörnyű erőfeszítésbe, hosszú hetekbe telt, hogy ha fáradtan, gyengén, de mégis újra mosolyogni kezdjen, pedig az a seb a szívében úgy fájt, hogy azt hitte, bele kell halni, mert soha nem fog elmúlni. Nem is múlt el. Tompa sajgássá szelídülve, de most is szüntelen érzi.
- Én… nem akartam, de… értsd meg, kérlek… - a férfi hirtelen nem is tudta mit mondjon. Úgy érezte magát, mint egy esetlen kamaszkölyök. Épp, mint azon az őszi estén…
- Nekem mennem kell… - szakította félbe a nő. – Dolgozom az új fogadóban. Adee már biztosan vár rám… - tette hozzá sietve, ám mikor nyeregbe akart szállni, a csuklójára fonódó kéz megállásra késztette.
- Várj, Sal! Ne menj, kérlek…
A nő hátán borzongás futott végig ettől a hangtól. Elgyengülten hagyta, hogy a férfi maga felé fordítsa.
- Megértem, ha már nem szeretsz. Ha gyűlölsz azért, amit tettem veled, de kérlek, engedd, hogy megmagyarázzam! Adj egy esélyt… - az ajkát lezáró kecses ujjak megakadályozták abban, hogy tovább beszéljen.
Salane ajkán most halvány, szomorkás mosoly jelent meg.
- Csss! Ne mondj semmit. Mentél, mert menned kellett. S ki vagyok én, hogy útjába álljak ennek a hívásnak? – szabad kezével az őket körülvevő vadon felé intett. – Aggódtam érted és féltettelek, de soha, soha egy pillanatig sem gyűlöltelek. Szerettem volna, ha tudlak gyűlölni, mert azt hittem úgy könnyebben elviselném azt az ürességet, amit idebent éreztem… - mondta a szívére mutatva. – De nem tudtalak gyűlölni. Nem. Mert tudod, van ami nem múlik el…

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.