Kócosnak tűnő, vállig érő fekete haj; farmer, póló, laza ing; a vállán hátizsák… Egy centivel sem nézett ki rosszabbul, mint délelőtt. Kyra igyekezett összeszedni magát. Újra felöltötte a vendégeknek szóló mosolyát, és odasétált a sráccal szembe (a pult biztonságos túloldalán).

~ Nyugi, ő is csak ugyanolyan, mint bármelyik egyetemista srác, akik idejárnak. Még akkor is, ha nekik nincs ilyen szemük… és ilyen mosolyuk… Hagyd abba! ~

Legszívesebben felpofozta volna magát, amiért képtelen túllépni ezeken a tényeken.

-          Szóval, mit adhatok? – kérdezte a pultra támaszkodva.

-          Kyra? Milyen név az, hogy Kyra? – kérdezte válasz helyett a srác, a lány névtáblájára nézve.

Kyra felsóhajtott. Már megint ugyanaz a nóta…

-          Görög. Vagyis csak görög eredetű – felelte grimaszolva. Időnként utálta az anyját, amiért ezt a nevet adta neki. – Na, ha ezt megbeszéltük, kérsz is valamit, vagy csak az időmet lopod? Mert ez esetben a kijárat arra van! – mutatott az ajtó felé durcásan.

A srácot jól láthatóan szórakoztatta a lány viselkedése. A földre ejtette a táskáját és letelepedett az egyik bárszékre.

- Hmm… Még nem sikerült választanom… - felelte, és a kezébe vette a pulton várakozó itallap egy példányát, és elmélyült tanulmányozásba kezdett.

- Remek… Szólj, ha sikerült megküzdeni vele… - felelte a lány, és faképnél hagyta.

A pult másik végére húzódott, és inkább csak alibiből, mint szükségszerűen, nekiállt feltölteni a pult mögötti falon sorakozó kávés üvegeket.

- Jó, sikerült. Kipróbálnám ezt a szerecsendiós kávét – szólalt meg a srác alig, hogy a lány elvonult.

Kyra csak bólintott, és a kávéfőzőhöz lépett, hogy elkészítse a rendelést. Az ismerős mozdulatok megnyugtatták, még szinte arról is sikerült megfeledkeznie, hogy ki is az egyetlen vendége. Szerencséjére alighogy letette a srác elé a csészét, betoppant egy kisebb csoport, akik szinte minden második délutánjukat itt töltik, ha kiszabadultak az egyetemről.

-          Hello, Kyra! – intettek mosolyogva a pincérlánynak, majd szokásos sarokasztalukhoz telepedtek.

-          Sziasztok! – mosolygott vissza a lány, majd egy tollat és jegyzettömböt ragadva az asztalukhoz sétált. – A szokásos lesz? Hol hagytátok Mikey-t és Nora-t? – kérdezte, ahogy végignézett a társaságon.

-          Igen, a szokásosat. Mikey-ék majd jönnek, csak még beszélnek a proffal… Úgyhogy majd jönnek ők is, ne félj! - felelte az egyik szemüveges srác.

-          Oké, mindjárt jövök… - bólintott mosolyogva a lány.

Innentől kezdve nem sok ideje maradt legújabb ismeretlen ismerősére. Szerencsére. A kávézó megtelt diákokkal és tanárokkal, akik egymást váltották az asztaloknál és a pultnál, alig hagyva időt Kyra-nak, hogy szusszanjon egyet, nem hogy az ismeretlen sráchoz szóljon, aki még három órával később is ugyanott ült, szünet nélkül figyelve a lányt.

Délután négy körül megjelent a tulaj is. Először ellenőrizte, hogy Kyra mindent megfelelően csinált-e; noha négy éve, mióta itt dolgozik, egyszer sem vétett semmilyen hibát. Pedig szinte mindig egyedül dolgozott. Akárhányszor jelentkezett valaki dolgozni a kávézóba néhány hét vagy hónap múlva már hűlt helye volt. Vagy a sok munkát nem bírta, vagy a főnököt. Így Kyra többnyire egyedül dolgozott, amit csak eleinte sajnált, de aztán megtalálta a módszert, amivel gond nélkül elboldogul egyedül is.

Mire elérkezett a kilenc óra és vele a zárás, a pincérlány már azt sem tudta, hogy hívják. Hetek óta nem volt ekkora forgalom.

-          Te mit keresel még itt? – kérdezte az idegen sráctól, miközben a koszos csészéket pakolta egy tálcára.

-          Nem mondtad mennyi lesz a kávé… - felelte az önelégült mosollyal.

-          Ja, és te csak a betűket ismered, a számokat nem… - vágott vissza a lány, és lecsapta elé a nyitott itallapot a szerecsendiós kávénál. – 3,50 lesz… Ha esetleg nem boldogulnál…

-          Kösz – vigyorgott a srác.

Kyra csak vágott egy fintort, és kivitte a konyhába a csészékkel megrakott tálcát. Odakintről hallotta aztán, hogy megcsendülnek az ajtó feletti csengettyűk, a srác távozásáról tanúskodva. Visszasétált előre, bezárta a bejárati ajtót és átfordította a táblát. A pulthoz lépve felvette a srác által ott hagyott húszdollárost és a mellette hagyott cetlit:

„A visszajárót tartsd meg.”

A hátoldalán pedig:

„Hívj fel: 737693645”

-          Naná…

Az arcát elfutó pírtól megharagudott, és gombóccá gyűrte a cetlit, majd a köténye zsebébe dugta…

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.