Kyrának feltett szándékában állt az előtte álló hétvége egészét ágyban-párnák közt, önsajnálatba merülten tölteni. Az egész péntek esti konyhás szituáció már önmagában is szörnyen kínos és zavarba ejtő volt, anélkül is, hogy bárki meglátta volna. De így…! Ráadásul, hogy pont neki kellett meglátnia!... Szégyenében el akart süllyedni. De jó mélyre!

-          Tényleg egész hétvégén sajnáltatni akarod magad? Nézz ki az ablakon, jó idő van, ami valószínűleg most mondható el utoljára az időjárásról tavaszig… Tényleg nem akarsz felkelni? – kérdezte Quara a szobatársát szombat délelőtt.

-          Tényleg! És te is ugyanígy gondolkoznál, ha az én helyemben lennél, de persze te olyan iszonyú mázlista vagy, hogy ezt nem kell átélned… - nyavalygott Kyra a takaró alól, keményen ellenállva a kísértésnek, hogy kinézzen az ablakon.

-          Hé! Te mondtad, hogy nem történt semmi. Akkor meg mit vagy úgy oda? Ráadásul hetekig szóba sem akartál állni Shane-nel, most meg úgy teszel, mintha megcsaltad volna… Én komolyan nem értelek néha…

-          Aaaaaaaaaaaaaaaa….. Csak hagyj sajnáltatni magam, oké? – nyöszörögte a lány és a párnájába fúrta az arcát.

-          Oké, de mégis meddig akarod ezt csinálni?

-          Vasárnap délután négyig, oké? – csattan fel Kyra némi ingerültséggel a hangjában.

-          Jó. De mért pont addig? – kérdezte a szobatársa még az ajtóból, készen arra, hogy kimeneküljön és bevágja maga mögött azt, ha szükséges lenne.

-          Ez jutott eszembe először. De most már haaaaagyj…

-          Jól van, jól van. Már itt sem vagyok… Ha esetleg mégis kellenék, hívj… Theóval és Shane-nel a városba megyünk…

Kyra erre a bejelentésre csak egy nyögéssel válaszolt. Már a srác említésétől is fülig pirult és csak annak örült, hogy nem kell találkoznia vele. Nem is tudta, mit tenne, ha összetalálkoznának azok után…

Végül a vasárnap délután kényelmetlenül hamarabb beköszöntött, mint azt Kyra szerette volna. Már ezerszer elátkozta magát, amiért nem tudott legalább vasárnap éjfelet mondani! Mert Quara nem hagyta, hogy akár egy perccel is tovább sajnáltassa magát négynél. Sőt, egy idő után már azt kezdte feszegetni, hogy talán beszélnie kellene Shane-nel…

Ez volt az a pont, amikor Kyra fogta magát és hajmosás ürügyén – roppant bátor módon – egyszerűen kimenekült a szobájukból.

Jó félórával később vizes haját törölgetve törtetett kifelé a zuhanyzóból. Talán mégis Shane-nek volt igaza és a női fecsegés valóban ártalmas az egészségre. Ráadásul nem csak a fiúkéra, mert az, amit a többi lány odabent a zuhanyzóban művelt, az még az ő gyomrát is megfeküdte…

~Ha minden lány ilyen, én letagadom, hogy lány vagyok…~ gondolta elborzadva a néhány perccel ezelőtti események emlékén.

S miközben még mindig ezen borzadozott, – szokás szerint – nekiment valakinek…

-          Ó, hogy az a… - szaladt ki a száján, ahogy felpillantott. – Ne haragudj… - tette hozzá elvörösödve.

-          Semmi baj… - válaszolta Shane. – Tudod, már kezdtem azt hinni, hogy kinőttél abból, hogy nekimész az embereknek, Karambolos lány… - mondta a srác halvány mosollyal, de a szemei fájdalmasan csillogtak.

-          Öhm… nem hiszem, hogy ez valaha bekövetkezne… - mondta Kyra, iszonyúan erőlködve, hogy eltréfálja az amúgy halálosan kínos helyzetet.

Mindketten elhallgattak és ez a hallgatás pillanatok alatt zuhant a „kínos” kategóriába. Végül Kyra minden bátorságát összeszedve megköszörülte a torkát.

-          Figyelj, Shane… Én… tudom, hogy… pénteken… láttál engem… minket… és… - hebegte zavartan a lány.

-          Kyra, erre egyáltalán nincs szükség… Nem tartozol nekem magyarázattal… Nagylány vagy már… tudsz vigyázni magadra és… eldönteni, hogy… mit csinálsz és… kivel… - tiltakozott a srác.

-          De én… - kezdte újból Kyra, de Shane csak megrázta a fejét, majd sarkon fordulva a lépcső felé indult. – De én nem csókolóztam vele! – tört ki a lány indulatosan és a kelleténél hangosabban annak láttán, hogy a srác ott akarja hagyni.

A folyosón többen megálltak és döbbenten bámultak a vizes, csöpögő hajú lányra. Shane megdermedt a szavak hallatán. Boldog volt és valamilyen furcsa okból kifolyólag büszke is Kyrára, ugyanakkor mégsem fordult meg és ment vissza a lányhoz.

Kyra arcán csalódott kifejezés jelent meg. Valahol a szíve mélyén azt remélte, hogy ennél valamivel… másabb… hatást vált ki Shane-ből a tény, hogy nem csókolta meg Ericet, de úgy tűnik tévednie kellett. Gyorsan sarkon fordult és a szobájába rohant, mielőtt még a folyosó közepén találná elsírni magát…

A folyosói incidens után újból mosoly-szünet lépett érvénybe Shane és Kyra között, és ez ellen sem Quara, sem Theo nem tudtak mit tenni. Pedig ők tényleg igyekeztek mindent elkövetni, hogy lehetőséget adjanak a két fiatalnak a békülésre. Kezdve attól, hogy felváltva tartottak fejmosást és lelki-beszédet nekik, egészen odáig, hogy a legváratlanabb pillanatokban hagyták őket magukra, abban bízva, hogy felnőttek emberekhez méltóan túllépnek a nézeteltérésükön, amiről mellesleg fogalmuk sem volt, hogy mégis mi lehet…

Beköszöntött a november és lassan vége is lett, ám a mosoly-szünet még mindig érvényben volt, és Theóék kezdték feladni a próbálkozásokat, hogy elboronálják a dolgokat.

A kávézóban ijesztően nagy volt a csend. Közeledett a félév vége, ami azt jelentette, hogy az elméleti tárgyakból az elkövetkező két hétben véres leszámolások lesznek, mégpedig dolgozat formátumban. Ennek következtében kevesebb diák ült a kávézóban, aki mégis itt volt, az mélyen a könyveibe és jegyzeteibe temetkezve ült, és iszonyú hisztériát rendezett a legkisebb zajra is. Mint például, amikor megszólalt Kyra telefonja…

-          Nem lehetne kikapcsolni azt a nyavalyást telefont? Van, aki itt tanulna! – háborgott az egyik lány.

Kyra legszívesebben azt válaszolta volna, hogy ez itt kávézó és nem könyvtár, ha csendre vágyik, menjen oda. De ugyebár ezt nem tehette meg, mivel ő itt dolgozik és a hisztis lány vendég… Ehelyett a telefonja kijelzőjére pillantott és hangosan felnyögött: az anyja…

-          Trish! Tartanád a frontot kicsit? Ezt asszem muszáj felvennem… Kint leszek, ha ég a ház, azért szólj…

-          Rendben, menj csak… - mosolygott rá a kollégája.

Kyra biccentett, majd felkapta a kabátját és kilépett a kávézóból.

-          Mondd, mi az? – szólt bele a telefonba köszönés helyett.

-          Ejnye, kicsikém, hát így kell beszélni az anyukáddal? – gügyögte az anyja a vonal túlsó végén.

-          Bocs, anya, de dolgozom, úgyhogy nem érek rá sokáig…

-          Jaj, bocsáss meg, drágaságom! Tehát, azért hívtalak, hogy megbeszéljük a részleteket az esküvővel kapcsolatban…

-          Anya! Nem én veszlek feleségül, és nem is én megyek férjhez. Nem értem ennél fogva, hogy mit kell megbeszélned velem… - vágott türelmetlenül az anyja szavába a lány.

-          Jaj, hát a koszorúslányruhádat! - Kyra erre jól hallhatóan felnyögött. – Mi a baj, drágám?

-          Csak a lábamra ejtettem egy üllőt… - válaszolta Kyra savanyúan.

-          Ó, remélem azért nem fájt nagyon… Szóval, ami a ruhádat illeti… én már kiválasztottam egy gyönyörű ruhát, csak rád kell majd igazítani. Huszadikán itt lesz a varrónő, hogy rád igazítsa, még mielőtt elutazunk. Épp ezért szeretném, ha már előző napra itt lennél…

-          Elutazunk? Hova utazunk? És hol az az „itt”? Anya, beszélj, kérlek, érthetően, mert vissza kell mennem dolgozni! – toporgott Kyra türelmetlenül, ráadásul kezdett szörnyen fázni is…

-          Bayforth Beach-en lesz az esküvő, vagy még nem mondtam volna? Na mindegy… Huszonkettedikén utazunk együtt, mindannyian, úgyhogy Kevinékhez kell majd jönnöd, innen indulunk majd…

Ennek hallatán Kyra megint csak felnyögött. Bayforth Beach? Vajon miért nem lepődik meg. „A keleti part legújabb üdülő parkja… Az új Malibu Beach…” A lány kezdett rosszul lenni, ahogy az eszébe jutott az üdülőváros szlogenje…

-          Mi a baj, Kyra? Megint a lábadra ejtettél egy üllőt? – kérdezte az anyja tudatlanul. Ez volt az a pillanat, amikor Kyra végleg meggyőződött róla, hogy az ő anyja a legostobább nőszemély, akit a hátán hord a föld…

-          Persze, anya… Mindegy… Ott leszek két hét múlva… Valószínűleg csak estére érek oda… Mennem kell! – ezzel bontotta a vonalat.

Már épp azon volt, hogy inkább ott helyben lefekszik a földre meghalni, minthogy keresztül kelljen mennie ezen az egész tortúrán, amit az anyja esküvője jelent, amikor megjelent: Shane…

-          Hello! Baj van? Rosszkedvűnek tűnsz… - jegyezte meg a srác, és a lány mellé lépett.

-          Ennyire látszik?... – kérdezte Kyra és elhúzta a száját, miközben a zsebébe gyömöszölte a telefonját.

-          Á, dehogy, csak ha van két szemed és használod… - felelte a srác elvigyorodva, és reménykedett, hogy sikerül mosolyt csalnia a lány arcára is.

-          Kösz, ettől most jobban érzem magam…

-          Na, most komolyan, mi a baj? – unszolta a srác.

-          Az anyám… Az előbb hívott az esküvő miatt… - válaszolta fintorogva a lány, majd megfordult és visszament a kávézóba, kihasználva, hogy még nem fagytak oda a lábai a járdához.

-          Tényleg, akartam is kérdezni, hogy mikor jössz? – kérdezte a srác, miközben követte a lányt a kávézóba.

-          Tizenkilencedikén. És lesz szerencsém apád vendégszeretetét élvezni majdnem egy teljes héten keresztül… Feltéve persze, hogy használhatjuk a „vendégszeretet” szót, ha az apád és én is szerepelünk a mondatban… - felelte a lány cinikusan.

Shane halványan elmosolyodott.

-          Azért ne dramatizáld túl a helyzetet…

-          Ne dramatizáljam túl? Az apád utál engem! – háborgott a lány.

-          Az apám mindenkit utál… Ne vedd magadra… - legyintett Shane.

-          Te aztán tudod, hogy kell felvidítani valakit… Kérsz is valamit, vagy csak csevegni jöttél? – kérdezte, miután a helyére akasztotta a kabátját.

-          Hmm… egy olasz cappucinót kérek – válaszolta némi töprengés és az itallap tanulmányozása után.

-          Oké, mindjárt hozom… - biccentett neki.

Miközben nekiállt elkészíteni a rendelést és közben azon csodálkozott, hogy hetek óta először voltak képesek normálisan beszélgetni… Oké, tagadhatatlan az ő hibája volt, hogy eddig nem beszéltek, de azt már kevésbé akaródzott neki bevallani, hogy hiányzott… Újra az érezte, hogy „olyan, mint régen” és ez akaratlanul is mosolygásra késztette. Egy kicsit még reménykedni is kezdett a szíve mélyén, hogy talán egyszer még helyre jöhet minden köztük…

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.