A napok lassan csordogáltak az akadémián, és ezt Kyra hol bánta, hol meg nem. Ahhoz képest, hogy ez mennyivel komolyabb és nehezebb iskola volt, mint a Bertonwood, ahhoz képest annyival csendesebb és sok szempontból egyszerűbb is. Itt például nem kellett közelharcot vívni azért, ha az ember szabad próbatermet akart szerezni. Minden teremhez külön listára kellett feliratkozni, szoros időbeosztással, amit nem lehetett átlépni. Nem húzhattad tovább az idődet, mint ameddig feliratkoztál, mert halál pontosan rád rontott az, aki utánad iratkozott fel… De még mindig könnyebb volt így az élet, mintha minden délután meg kellett volna harcolni a gyakorlási lehetőségért. Ráadásul Kyra megtalálta a tökéletes időpontot a gyakorlásra: este kilenc és tíz között. Akár tovább is maradhatott, hisz ki az az őrült (rajta kívül persze), aki ilyen elvetemült időpontban akarna gyakorolni?...

- otthon –

-          Hello, srácok! – üdvözölte barátait Shane, ahogy ajtót nyitott nekik.

-          Hello! Van hír a csereprogramról? Azt mondtad, mostanra kiderül… - kérdezte Andy, ahogy a három fiú beljebb masírozott Shane-ék alagsorába.

-          Ja, megkaptam a levelet, de mindegy… - vont vállat a kérdezett, miközben beült a dobok mögé.

-          És? Nem kerültél be? – kérdezte Zake együtt érzően.

-          De… - válaszolta Shane, viszont még mindig nem tűnt lelkesnek. A homlokát ráncolva kocogtatta a dobokat.

-          Öhm… azt hittem ennek örülünk… - nézett Zake értetlenül a többiekre. Ted és Andy csak a vállukat vonogatták.

Csend telepedett a szobára. A három srác várakozóan bámult a dobosukra, hátha hajlandó lesz végre megmagyarázni, hogy miért nem örül a ténynek, hogy a jövő héten már együtt lehet Kyrával. Vagy legalábbis egy iskolában és kollégiumban… De Shane-nek látszólag nem állt szándékában megindokolni hirtelen támadt levertségének az okát.

-          Oké, feladom. Elárulnád, hogy mi bajod van? – kérdezte Ted elvesztve a türelmét. – Augusztus óta azt hallgatjuk, hogy vissza akarod szerezni Kyrát. Alig két hete még nem lehetett lelőni a lelkesedésedet és a reményeidet annak kapcsán, hogy odamenj a csereprogram keretében és két féléven keresztül kockafejű zenészpalántákkal múlasd az idődet. Azt mondod, bekerültél, vagyis megkaptad az áhított lehetőséget. Akkor most mégis mi a bajod?

-          Nem mehetek! – tört ki a srácból.

-          Mi van? Apád nem enged el? – kérdezte Andy.

-          Dehogyis! Érdekli is őt, hogy hol vagyok, és mit csinálok, amíg suliba járok és itt leszek azon az átkozott esküvőn… - legyintett Shane.

-          Oké, akkor most már nincs ötletem, hogy miért nem mehetsz… - mondta Andy.

-          Ne csináljátok ezt! A banda szétesőben van, így nem mehetek el! A stúdiómunkákkal még nem végeztünk, Kyra amúgy sincs itt, hogy segítsen, ha én is elmegyek, a kiadó visszavonhatja a megállapodásunkat…

-          Jaj, istenem, hogy neked is ilyenkor jut eszedbe a lelkiismeretedre hallgatni! – nyögött fel Zake. – Figyelj: a barátaid vagyunk. Épp ezért, húzz a szobádba, pakolj össze és készülj, hogy a jövő héten elstartolsz innen, és addig nem is akarunk viszont látni, amíg el nem intézed Kyrával az elintéznivalóidat. A lemezt és a bandát addig hagyd ránk, majd megoldjuk. Már elkezdtünk keresni valakit Chuck helyére, Ted már beszélt a lemezcéggel, azt mondták, hogy nem gond, a tagcsere. Nem vesszük újra az anyagot, de ha lesz új srác, vele is alá akarják íratni majd a szerződést a későbbi lemezeinkre. Feltéve, ha lesznek olyanok… Szóval hagyd abba a nyavalygást és a búslakodást, mert vissza kell szerezned egy csajt, akit mellesleg meg sem érdemelsz, ha engem kérdezel… - vigyorgott rá a srác.

-          Oké… Én…

-          Ha most elkezdesz ömlegeni, én komolyan kitérek a hitemből! – tiltakozott Andy.

-          Jó, akkor nem mondom – vigyorodott el végre Shane is és felkelt a doboktól, hogy Zake utasításainak megfelelően nekiálljon összepakolni. Az ajtóból még visszafordult. – Hé! Kösz, srácok…

-          Fagyit akarok enni!

A bejelentés Theótól hangozott el, aki hanyatt feküdt a lányok szobájának padlóján, a lányok a saját ágyukon feküdtek, és a rádiót hallgatták. Az elmúlt két napban megállás nélkül esett, pontosabban, fél órával ez előtt még mindig esett, és ez a tényező űzte a három fiatalt, hogy a szobában múlassák az időt.

Kyra szintén hanyatt feküdt az ágyán és a fejét lelógatta az ágy végéről. Ám Theo bejelentésére hasra fordult és felült.

-          Ez jó ötlet! Szerintetek adnak még fagyit a Creamsy-ben? – kérdezte a barátaitól.

-          Tuti. Legalább egy hónapig még tuti lehet kapni fagyit. Akkor megyünk? – kérdezte a svájci fiú türelmetlenül.

-          Én nem mehetek. Tíz perc múlva órám van – mondta Quara, miközben feltápászkodott az ágyáról, hogy összeszedje a cuccait az órájára.

-          De mi azért megyünk, ugye? – kérdezte Theo Kyrától, attól félve, hogy a másik lány nélkül esetleg már neki sem lesz kedve fagyizni.

-          Persze! Öt perc múlva találkozunk a kapuban! – vágta rá a lány vidáman.

-          Remek! – vigyorodott el Theo és kivágtatott a szobából.

Öt perc múlva már kívül is voltak a kollégiumból. Az épület előtti parkon átvágva indultak a cukrászdába. Az út csupa víz és tócsa volt a korábbi esőzésekől, de a két diákot ez a legkisebb mértékig sem zavarta. Theo épp az egyik idióta svájci kalandját mesélte Kyrának. A lány – ahogy Quara is – már legalább egy tucatszor hallotta a történetet, de minden alkalommal ugyanaz volt a hatása: fergeteges nevetés, amit még akkor sem tudsz abbahagyni, amikor már meghalnál, úgy fáj a hasad a nevetéstől.

-          Ne csináld, hagyd abba! – visította a lány, ahogy nevetve bukdácsolt a srác mellett.

-          Oké, oké – nevetett a fiú is, és a lány derekára csúsztatta a kezét, nehogy az elessen.

-          Egyszer… meg fogsz… ölni ezzel… - mondta, még mindig a nevetéssel küszködve, aztán, ahogy megbotlott valami kiálló kőben, ösztönösen kapaszkodó után kapott, és a legstabilabb pont, ami kéz közelben volt, az Theo volt. Így aztán egyik karjával a srác dereka után kapott, míg a másikkal a vállába kapaszkodott.

-          Oké, de azért a nyakad ne akard kitörni itt nekem! Hát kivel fagyizok én így? – a svájci fiú egy pillanatra megtorpant, hogy megbizonyosodjon róla, a lány jól van, aztán tovább indultak.

-          Jól vagyok, nyugi – válaszolta a lány és újra kitört belőle a nevetés.

-          Azt látom…

Egyikük sem vette észre a srácot, aki néhány méternyire előttük épp felállt az egyik padról. Shane…

Mikor meghallotta Kyra hangját, azt hitte kiugrik a szíve a helyéről. Ezer közül is megismerné a hangját. Ráadásul nevetett… Legszívesebben ott helyben meghalt volna. Hónapok óta nem hallotta a nevetését… Felkelt a padról, de mikor meglátta a lányt, ahogy egy másik srácot átölelve közeledik, hirtelen szörnyen ostobának érezte magát. Mégis mit képzelt? Tudhatta volna, hogy a srácok sorban állnak egy ilyen lánynál, mint Kyra és a jelek szerint ő már választott is közülük… Úgy tűnt, nem vették őt észre, és szerette volna, ha ez így is marad. Gyorsan sarkon fordult és abban reménykedett, hogy ha hamarabb eléri a park kijáratát, akkor talán…

-          Shane?...

A srác megdermedt a hang hallatán. Lassan visszafordult és nem tudta eltüntetni a tekintetében honoló fájdalmas kifejezést, ahogy az egymásba karoló párra nézett. Ugyanakkor nem tudta elszakítani a pillantását Kyráról. Megváltozott, mióta látta, a haja rövidebb lett és a sötétszőke tincseket lila meg vörös csíkok tarkították. Amennyire furcsának hatott a gondolat elsőre, annyira természetes volt. Egyszerűen… illett hozzá.

-          Hello, Kyra… Megváltoztál… - nyögte végül nagy nehezen, és legnagyobb csodálkozására még sikerült el is mosolyodnia.

A lány zavartan a hajához emelte a kezét.

-          Én… csak… elvesztettem egy fogadást – motyogta zavartan. Hiába is próbálta, nem tudta figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy már a srác puszta jelenlététől gyorsabban vert a szíve és még egyenesen gondolkodni is elfelejtett. – Mit keresel itt?... – kérdezte óráknak tűnő szünet után.

-          Én csak… a… következő… öhm… két szemesztert a… itt fogom tölteni… - magyarázta, és idegesen a zsebébe süllyesztette a kezeit.

-          Aha… - Kyra úgy érezte, menten elájul a gondolattól, hogy ezentúl bármely nap, bármely szakában belebotolhat Shane-be. Akárhol!

A csend kezdett kínosan hosszúra nyúlni közöttük. Theo óvatosan pillogott egyikükről a másikra, de látszólag mindketten megfeledkeztek róla. A svájci fiú emlékezett rá, hogy mintha Quara mondott volna valami olyasmit, hogy Kyra nem rég szakított egy Shane nevű sráccal… Ha ez a srác az, akkor nagyon akarhatja azt a békülést… Úgy döntött a saját kezébe ragadja az események irányítását.

-          Hello! Én Theo Klavier vagyok! – mutatkozott be kezet nyújtva. – Én is az akadémiára járok Kyrával. Ha kell segítség eligazodni a suliba vagy ilyesmi, a 802-esben lakom…

-          Te svájci vagy? – kérdezte bizonytalanul, ahogy elfogadta a felé nyújtott kezet. – Shane Skyler – mutatkozott be ő is. –Öhm… Kösz, lehet, hogy nem árt majd a segítség… Nem jártam még ilyen suliba… - mondta vállat vonva.

-          Te vagy az én emberem! Végre valaki, aki nem akar a németekhez átsorolni! – lelkesedett Theo.

-          Jártam párszor Svájcban… Ismerős volt az akcentusod – vigyorodott el Shane.

Kyra lassan kezdett rosszul lenni és valamiért egyre jobban eluralkodott rajta a rettegés.

-          Bocs, hogy megzavarom a teadélutánt, de ránk várnak a fagyik… - emlékeztette Theót a lány, azzal megragadta a kezét és húzni kezdte a cukrászda irányába.

-          Ó, persze! Hát, örülök, hogy megismerhettelek, Shane! Majd még… találkozunk! – kiáltotta a svájci fiú néhány méterről, ahova addigra Kyra már elrángatta.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.