Már jócskán benne járt a délutánban, mire Oxfordba ért. Pedig igazán nem mondhatta, hogy sokat vacakolt útközben. Egy-két rövid megálló és végtelennek tűnő órák az autópályán… Be kell vallani, igen csak unalmas út volt…

De egyszer mindennek vége szakad, így ennek is. Ahogy közeledett az Academy-hez, izgatottan nézelődött. Hangulatában Oxford hasonlított eddigi otthonához és ez nagyban segített idegességtől kalapáló szíve lenyugtatásában. Talán mégsem lesz ez olyan idegen, amilyennek először gondolta. Leparkolt az Oxford Music Academy-hez tartozó kollégium parkolójában és kiszállt az autóból. Jól esően nyújtóztatta ki az autózástól elgémberedett tagjait és körülnézett. Már jó pár autó parkolt itt, de a gazdáik valószínűleg korábban érkezhettek, mert egy lelket sem látott.

Felsóhajtott és egy ideges mosoly suhant át az ajkán.

-          Hát itt vagyok…

Annyi várakozás után most valahogy az inába szállt a bátorsága. Legszívesebben visszaült volna a kocsiba, hogy meg se álljon hazáig, a régi életéig. De a szíve mélyén tudta, hogy ezt úgysem teheti meg. Az olyan lenne, mintha vereséget szenvedne harc nélkül. Már pedig Kyra Templtonra a legkevésbé sem jellemző, hogy harc nélkül feladná… Vagy csak néha…

Elszántan a csomagtartóhoz lépett és nekiállt kipakolni.

 

-          Hé, nem kell segítség?

Kyra épp azon bajlódott, hogy két bőröndöt, egy sporttáskát és a szintetizátorát egyensúlyozva lezárja a kocsit. A hang hallatán óvatosan letette a bőröndöket és a sporttáskát és a megszólítója felé fordult. A srác nagyjából vele egy magas volt, fekete sapka volt a fején, laza farmert és kockás inget viselt. Kyra rámosolygott.

-          Az jól jönne, kösz!

A srác viszonozta a mosolyt, majd megragadta a két bőröndöt.

-          Egyébként Theo Klavier vagyok – mutatkozott be a srác mosolyogva, miközben a kollégium felé ballagtak. – Huh! Miért nem közelebb parkoltál? Mi van ezekben? Ólom?

-          Kyra Templton – viszonozta a bemutatkozást a lány szintén mosolyogva, aztán elnevette magát. – Nem, ólom az éppenséggel nincs benne, de nagyjából minden más igen… Te német vagy?

-          Svájci! – Javította ki új barátja önérzetesen.

-          Bocs – vigyorgott rá a lány.

-          Ez egyáltalán nem vicces! Én sem kérdezem tőled, hogy görög vagy-e…

Kyra döbbenten torpant meg. Életében először fordult elő, hogy valaki nem azzal kezdte, hogy „Milyen név az, hogy Kyra?” Ráadásul még azt is tudja, hogy görög…

-          Most mi van? Nem jösz? – Nézett rá a srác értetlenül.

-          Semmi… Megyek már… Csak tudod te vagy az első, aki nem azzal kezdi, hogy: milyen név az a Kyra? És meglepődtem. Ennyi…

-          Megértem. Azt hiszem én is így lennék ezzel, ha egyszer valaki nem azt kérdezné rögtön, hogy: te német vagy?... – affektálta Theo.

Kyra akaratlanul is elnevette magát.

-          Oké, tényleg, igazad van. Ne haragudj! Hajlamos vagyok azt képzelni, hogy egyedül én szívok a nevem miatt…

-          Én nem szívásnak tekintem… Neked sem kéne. Tudod milyen egyedi név a Kyra? Nem szaladgálnak vele sokan… Legfeljebb Görögországban… - vigyorgott a fiú. – Melyik szoba?

Már az épületen belül jártak. Kyra lecsúsztatta a válláról a sporttáskát és a farzsebében kotorászott a levele után.

-          1087 – olvasta fel a papírról.

-          Remek, akkor a tetőre megyünk…

Kyra egy pillanatig furcsállva nézte az idegenvezetővé vedlett fiút, majd úgy döntött, jobb neki, ha nem tudja.

-          Mondd csak, mióta jársz ide, hogy így kiismered magad? Iszonyú nagynak tűnik ez az épület…

-          Egészen pontosan egy napja vagyok itt. Idén leszek elsős. Az előkészítőre jöttem. De csak úgy volt gép, hogy tegnap délelőtt érkeztem. Aztán meg, mindig gyorsan kiismerem magam. Biztos valami önvédelmi izé… Rettegek tőle, hogy egyszer eltévedek valahol… úgyhogy inkább gyorsan kiismerem magam. Igazából nem is értem mitől félek, mert még soha nem fordult elő velem, hogy eltévedtem volna valahol, de ugyebár egyszer mindent el kell kezdeni… De én inkább nem akarom elkezdeni…

Kyra úgy érezte, hogy lassan beleszédül a hallottakba. Ráadásul igyekeznie kellett, ha meg akarta érteni, hogy mit beszél Theo, mert a svájci akcentusa egyszerűen borzalmasan értehetetlenné tette a mondandóját.

-          Mondd, te mindig ennyit beszélsz?

-          Általában… Ne haragudj – vigyorgott Theo. – Itt is vagyunk. 1087…

-          Remek! Segítenél? Van még pár dolog a kocsimban?

-          Persze, úgyis épp ráérek. Egyébként, 10, 50 lesz…

-          Mi? – Kyra a homlokát ráncolva nézett új barátjára.

-          Az órabérem… - magyarázta az teljesen magától értetődő stílusban.

-          Hogy mi? – kérdezte Kyra ismét, egyre inkább ledöbbenve.

-          Vicc volt! – nevette el magát Theo.

-          Hülye!... – kommentálta Kyra elmosolyodva, majd barátságosan hátba verte a fiú és útnak indította a következő fordulóra.

 

Úgy egy órába került, mire Kyra minden cuccát felhordták a szobába és a lány végre Theot is ajtón kívül tudta. Nem mintha nem kedvelte volna meg a srácot, de azért mégsem előtte akarta kipakolni a holmiját. Mondjuk a fehérneműit… Ugyanakkor nagyon is örült annak, hogy összeakadt a sráccal. Kedvesnek, normálisnak tűnt, és hozzá hasonlóan most került az OMA-ba. Csak mikor elment, jutott eszébe, hogy nem kérdezte meg tőle, hogy mit tanul…

-          Előbb-utóbb csak kiderül… - Vont vállat, majd nekilátott a kicsomagolásnak.

Alig félúton járt a pakolásban, mikor valami hangos koppanással az ajtónak ütközött. Kyra egy pillanatig furcsálkodva bámult a nyílászáróra, majd odaóvakodott és kinyitotta.

-          Ó, ezer hála! Nem tudtam, hogyan nyithatnám ki…

Az ajtó előtt álló afroamerikai lány úgy nézett ki, mint egy jól fejlett karácsonyfa. Valószínűleg Kyra is így nézett volna ki, ha Theo nem siet a segítségére. Gyorsan szélesebbre tárta az ajtót.

-          Gondolom, te leszel a szobatársam… - mosolygott a lányra, majd megragadta az utazóláda fülét és beljebb rángatta a szobába.

-          Igen, gondolom…

A lány a Kyra által szabadon hagyott ágyhoz ment és ledobálta rá a vállán lógó táskákat.

-          Quara Sanderson vagyok – mutatkozott be a fekete lány végül.

-          Kyra Templton – viszonozta Kyra a gesztust. – Segítsek még becipelni valamit, vagy ez volt minden? – kérdezte a lány holmijára mutatva, ami önmagában sem volt kevés.

-          Ha már így felajánlottad… Lenne még pár doboz… - mondta Quara és elhúzta a száját.

-          Mennyi az a pár? Mert ha sok, akkor hívok segítséget…

-          Lehet, hogy az nem ártana… - derült fel a fekete lány arca.

-          Oké, akkor induljunk. Theo már úgyis benne van a cipekedésben… - mondta vigyorogva Kyra.

-          Theo? A barátod?

-          Nem, csak néhány órája ismertem meg. Elsős, mint én. Ő segített nekem is felhozni a cuccaimat. Szerencsétlenségére épp a parkolóban járt, amikor megérkeztem és még nagyobb balszerencséjére, felajánlotta a segítségét… - mesélte szobatársának.

-          Értem.

Néhány emelettel lejjebb Kyra bekopogott az egyik ajtón. Theo azonnal ajtót nyitott.

-          Mi az, máris hiányoztam? – kérdezte vigyorogva a srác.

-          Valami olyasmi. Segítened kéne… - mondta Kyra. – Quara, Theo. Theo, Quara. Van még néhány doboza, amit fel kéne hozni… - Kyra angyalian mosolygott a svájci srácra, mire az felsóhajtott.

-          Mit vétettem én?... Na induljunk…

 

Kyra szobatársa megkönnyebbülten elmosolyodott. Néhány fordulóval aztán sikerült is megoldaniuk Quara minden holmijának felköltöztetését.

-          Csak tudnám mért pont veletek hozott össze a Sors? – nyögött fel Theo, mikor az utolsó dobozok is felkerültek, majd egyszerűen ledobta magát Kyra ágyára.

-          Érezd csak otthon magad… - jegyezte meg az ágy tulajdonosa ironikusan.

-          Azt teszem… - vigyorgott rá a fiú. – Egyébként, ti mit fogtok tanulni? Úgy értem az általános dolgokon túl?

-          Általános dolgokon? – kérdezte Kyra értetlenül.

-          Persze, úgy mint zenetörténet, kóruséneklés, ilyenek… Az én egyéni tárgyaim a zongora és karvezetés lesz – magyarázta a srác.

-          Én jazz-zeneszerzést és szaxofont – válaszolta Quara. – Hát te?

-          Zongora és szóló ének… - felelte Kyra, s arcán árnyék suhant át.

-          Mi az, valami baj van? – kérdezte a szobatársa elboruló arca láttán.

-          Semmi… - rázta meg a fejét Kyra, majd az egyik táskájához fordulva vadul keresgélni kezdett benne.

-          Na jó, akkor én megyek is vissza… Légyszi, ne találjátok ki, hogy van még felhozni való dobozotok, bőröndötök vagy akármitek. De ha mégis… ne engem hívjatok! – Nevetett a lányokra a svájci fiú és magukra hagyta őket.

 

 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.