Később Kyrion maga sem volt biztos benne, hogyan is sikerült a félig ájult lánnyal a hátán felmásznia a párkányról. Nem sokra emlékezett az éjszakai vágtából sem. Csak egyetlen cél lebegett a szeme előtt: minél hamarabb biztos helyre juttatni a nőt, ahol gondoskodni tudnak róla…

-          Sayana! Sayana! Maradj ébren! Beszélj hozzám, hallod, beszélj már, az istenedet! – kiáltotta a férfi ingerülten, ahogy a nő teste elnehezült a karjában.

A nő öntudatlanul motyogott valamit, amit a férfi nem tudott kivenni, s ettől, ha lehet, még jobban aggódni kezdett, hogy esetleg nem talál időben segítséget.

Ólomsúlyúnak érezte a szemhéját, ahogy megpróbálta kinyitni a szemét.

A szoba idegen volt, ahol feküdt, s a nyitott ablakon beáradó napsütés szinte elvakította a fénytől elszokott szemeit. Puha ágyban feküdt, gondosan betakarva és az első tudatos dolog, amit felfogott, azon túl, hogy szinte mindene fáj, hogy a jobb karját alig érzi. Ez megrémítette.

Nagy nehézségek árán elfordította a fejét, hogy odanézzen. Apró, megkönnyebbült sóhaj szakadt fel az ajkáról, mikor felfedezte az okát. Halványan elmosolyodott.

Kyrion békésen aludt az ágya mellé állított széken, de még álmában is szorosan fogta a nő kezét, és a fejét összekulcsolt kezeikre hajtotta.

Aya kinyitotta a száját, hogy felébressze a férfit, de csak sokadik próbálkozásra sikerült kimondania a nevét.

-          Ky…ri…on… - motyogta karcos hangon, szinte alig hangosabban a suttogásnál.

Mégis, a varázsló azonnal felrezzent a szendergéséből és Ayára nézett.

-          Sayana! Hála az isteneknek! – sóhajtotta a férfi. – Mégis mi a fene ütött beléd? Hogy lehettél ilyen óvatlan? Meg is halhattál volna! El se tudod képzelni, hogy milyen kicsin múlott, hogy mégsem így lett!

Más esetben Aya biztosan felháborodott volna rajta, hogy Kyrion leszidja, mint egy kölyköt. De most túl fáradt colt ahhoz, hogy megsértődjön a kioktatáson. Ráadásul valahol a szíve mélyén tisztában volt vele, hogy a férfinak igaza van.

Felelőtlen és óvatlan volt akkor, ott a harcban. Már az is csodának számít, hogy nem zuhant a szakadékba azzal a másikkal együtt.

Erőtlenül lehunyta a szemét, miközben Kyrion szóáradata csak nem akart elapadni. A nő szaggatottan felsóhajtott és megpróbált felülni, de a mozdulattól szúró fájdalmat érzett a mellkasában és felnyögött.

-          Maradj fekve! – szólt rá Kyrion és szokatlan gyengédséggel nyomta vissza az ágyba a nőt. – Még nem szabad mozognod. Több bordád is eltört; ráadásul a lábad is, úgyhogy nem is tudnál lábra állni – közölte érzelemmentes hangon.

-          Értem – felelte Aya és engedelmesen fekve maradt.

A varázsló megfordult és az ajtó felé indult.

-          Kyrion! – szólt utána Aya. – Köszönöm – mondta, mikor az visszafordult.

-          Hozok neked valamit enni. Enned kell, ha meg akarsz gyógyulni – mondta a férfi, azzal kilépett a szobából.

Egyhangú lassúsággal teltek a napok, hetek, míg nem egy reggel Kyrion végre megengedte Ayának, hogy felkeljen az ágyból. A lába ugyan még nem gyógyult meg teljesen és csak bicegve tudott járni, a többi sérülése mostanra begyógyult, s csak halvány hegek maradtak utánuk örök emlékeztetőnek a hibájáról.

A falu, ahol voltak, alig ötven házból állt; a pici fogadó, ahol megszálltak, a falu szíve és lelke volt, mint az várható is volt egy ilyen helyen.

Aya nem tudta, hogy Kyrion mit, mennyit árult el a helyieknek kilétükről vagy az úti céljukról, de mintha ez nem is számított volna. Fogalma sem volt arról sem, hogy melyik vidéken járnak, de mintha az itt élőket nem érintené a háború; mintha sose hallottak volna Baldorról. Ez a gondolat egyszerre megkönnyebbüléssel töltötte el a nőt, de szörnyen igazságtalannak is találta.

Örült, hogy ezek az emberek még békében és nyugalomban élhetnek egy ilyen korban, ahol egész országok esnek áldozatul egy őrült háború lángjainak. Ahol barátok és testvérek fordulnak egymás ellen; s már abban sem mersz megbízni, akivel gyermekként együtt játszottatok.

Ám mindeközben nem értette, hogy miért kell másoknak árulás és halál miatt szenvednie? Miért nem érdemli meg mindenki ugyanezt a nyugalmat? Miért kell olyan sokaknak ártatlanul rabságban és elnyomás alatt szenvedni?

-          Sayana!

Semmi válasz.

-          Sayana! – csattant a férfi hangja most már hangosabban és némileg ingerültebben, ami arról árulkodott, hogy egy ideje már próbálja magára vonni a nő figyelmét.

-          Tessék? – rezzent fel a nő és elfordult a nyitott ablaktól.

-          Mi van veled? Napok óta úgy viselkedsz, mint aki nem is a földön jár… - jegyezte meg a férfi és közelebb lépett az ablakhoz.

-          Semmi, csak elgondolkoztam – tért ki az egyenes válasz elől a nő.

-          Értem – mondta Kyrion, de biztos volt benne, hogy valamit nem mond el neki a nő.

-          Mikor indulunk tovább? – kérdezte Aya hirtelen.

Kyrion néhány pillanatig szótlanul méregette, mintha csak azt akarná megállapítani, hogy elég jól van-e a másik, hogy folytassák az útjukat.

-          Miért? Nem tetszik itt? – kérdezett vissza végül.

-          Nem! Nem erről van szó – tiltakozott Aya heves fejrázással. – Csak hát… - az ajkába harapva elhallgatott és újra kinézett az ablakon.

-          Zavar, hogy tétlenségre vagy kényszerítve, miközben a társaid most is, ebben a percben is Baldor ellen harcolnak – jelentette ki a férfi a világ legtermészetesebb hangján.

Aya némán bólintott.

Egy félmosoly suhant át a férfi arcán, noha nem volt benne valódi vidámság.

-          Sose fogsz megváltozni, Sayana. Ugyanilyen voltál gyerekkorunkban is. Egy percig sem voltál hajlandó nyugton ülni, ha bármi mást is csinálhattál helyette – jegyezte meg a varázsló.

Aya lehajtotta a fejét, hogy elrejtse a mosolyát, noha a háta mögött állva a férfi amúgy sem láthatta.

-          Tudod mire jöttem rá? – szólalt meg a nő hosszú hallgatás után, ám közben nem fordult a férfi felé, továbbra is a horizontot figyelte. – Egész életemben te voltál az egyetlen, aki Sayanának hívott. Amíg gyerek voltam, a faluban mindenki Sacchinak hívott, ahogy apám tette. Az Őrszemeknél mindenki új nevet kap és én Aya lettem. De te még most is Sayanának hívsz… Miért?...

-          A dolgokat és embereket a valódi nevükön kell szólítani, hogy megtalálják a helyüket és a sorsukat a világban – felelte Kyrion csendesen és megfordult, hogy kimenjen a szobából.

-          Holnap hajnalban indulunk, Sayana – szólt még vissza, majd halkan becsukta az ajtót.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.