-          Jó napot! Miss Templton? Adela vagyok, a Megyei Kórházból. Megadta a telefonszámát, hogy értesítsem, ha Mr. Minim állapotában bármilyen változás állna be…

-          Igen, emlékszem! Mi történt? Jobban van?

-          Sajnálom, Miss Templton, de rossz hírt kell közölnöm. Az úrnál ma reggel komplikációk léptek fel, az orvosok mindent megtettek, de már nem tudtak segíteni rajta… Őszinte részvétem, kisasszony…

A hívó letette. Kyra pedig dermedten állt, kezében még mindig a telefont tartva, de nem hallotta a megszakadt vonal egyenletes búgását. Azon igyekezett, hogy felfogja a hallottakat, de hiába ismételgette magában, képtelen volt elfogadni.

~Meghalt… Meghalt… Meghalt…~

Üveges szemekkel végül kinyomta a telefont, majd kiment az öltözőbe, levetette az egyenruháját, átöltözött, majd Mr. Mason irodájába ment.

-          Sajnálom, főnök, de ma nem tudok dolgozni… - mondta a férfinak, még mindig sokkosan bámulva maga elé.

-          Kyra! Mi a baj? Történt valami?... Jó, semmi baj. Majd felhívom Shane-t, hogy ugorjon be helyetted. Menj haza nyugodtan, látom, hogy rosszul vagy.

A lány csak bólintott és kisétált a kávézóból.

Utólag már nem emlékezett arra, hogy hogyan is keveredett el hazáig, de valahogy csak sikerült, ráadásul nem esett be egyetlen autó alá sem út közben. Az ajtóban ledobálta a táskáját, kabátját és a cipőjét, majd a hálószobában az ágyra vetette magát.

Nem sírt. Valahogy úgy érezte, hogy most sírni sem tudna. Ez az egész sokkal borzasztóbb volt annál, hogy sírni tudjon miatta. Csak nyitott szemmel bámulta a falat az ágya mellett, s a fejében, mint valami végtelen szalagon, az idős zongoratanár mondatai csengtek.

„Nahát, Miss Templton! Maga igazán ritka tehetség! Milyen kár, hogy csak most kezdett itt tanulni nálunk…”

„Kyra, mi ütött magába? Sokkal több van magában ennél! Ne pazarolja el a tehetségét!”

„Indulnia kellene ezen a versenyen. Májusig bőven van ideje, hogy betanulja mindkét darabot tökéletesre. És ha nyer, teljes ösztöndíjat kaphat az Oxford Music Academy-re. Magának ott a helye, hogy a legjobbaktól tanulhasson!”

„Nocsak, Kyra! Hát mégis úgy döntött elindul a versenyen? Igazán örvendetes! Meglátja, gond nélkül menni fog ez magának!”

„Ugyan, Kyra! Ne butáskodjon! Hiszen maga nagyszerűen zongorázik, és a darab, amit a versenyre komponált, egyszerűen csodálatos! Csak gyakoroljon, gyakoroljon, és akkor semmi baj nem lehet!”

-          Ennek az egésznek már semmi értelme… - motyogta az üres szobának, és a párnájába fúrta az arcát.

Nem tudta mennyi idő telhetett el így, de egyszer csak arra lett figyelmes, hogy kulcs fordul a bejárati ajtó zárjában. Még ennek hallatán sem igyekezett összeszedni magát. Csak két ember tudta, hogy a lábtörlő alatti meglazult padlólap alá rejtette a pótkulcsot, tehát vagy Noemi jött vagy Shane. De az igazat megvallva most egyikük társaságára sem vágyott, így inkább becsukta a szemét és úgy tett, mintha aludna.

-          Kyra! – szólongatta Shane finoman, de mikor a lány csak nem akart válaszolni halkan sóhajtott és felhagyott a próbálkozással. – Oké, akkor ne beszélgessünk. Csak azért jöttem, mert hoztam neked valamit… Itt hagyom. Majd nézd meg, ha akarod… - mondta a srác. Biztos volt benne, hogy barátnője csak tetteti az alvást, de úgy gondolta fölösleges próbálkoznia. Mr. Mason mondta, hogy valami baja van, de azt a férfi sem tudta, hogy mi az. A fiú a farzsebéből egy összehajtogatott papírlapot húzott elő és a lány mellé tette az éjjeli szekrényre. – Hát akkor… szia!

Shane egy pillanatig még ott állt az ágy mellett, aztán csalódottan kisétált a lakásból.

Alig csukódott be az ajtó a fiú után, Kyra felült az ágyon. Valahogy lelkiismeret furdalása támadt a Shane hangjában csengő csalódottságtól. Az éjjeli szekrényen heverő papírra pillantott, majd újra a párnába fúrta az arcát anélkül, hogy megnézte volna, mi áll a papíron.

Az elkövetkező három napban ki sem tette a lábát a lakásból. Sem az óráira nem ment be, sem dolgozni a Mace-be. Nagyon jól tudta, hogy mit kockáztat ezzel. Ha kihagyja az óráit, megvonják az ösztöndíját; és ha elveszti az állását, végleg búcsút mondhat a Bertonwood-nak és az álmainak. De ennek tudatában is képtelen volt arra, hogy betegye a lábát az iskolába. A Mace-be pedig egyszerűen nem mert elmenni. Nem volt biztos benne, hogy azért, mert nem akar Shane-nel találkozni, vagy valami másért.

Csütörtök délután egyszer csak éktelen dörömbölésre kapta fel a fejét. Valaki nagyon is be akart jutni az ajtaján. Egy ideig még a szintetizátor előtt ült, abban a reményben, hogy az illető majd csak felhagy a próbálkozással, de nem így lett.

-          Kyra! Csajszi, az ég szerelmére! Nyiss már ajtót! Elvetted a kulcsot, nem tudok bemenni! – hallotta meg Noemi hangját a folyosóról, mire végül rászánta magát, hogy ajtót nyisson.

-          Mit akarsz? – kérdezte, mikor beengedte barátnőjét.

-          Gondoltam, talán megnézem, hogy élsz-e még. Az egész suli Mr. Minim-ről beszél… Voltam a Mace-ben is, de Shane azt mondta, hogy napok óta nem voltál bent. Azt hazudta a hajcsár főnöködnek, hogy beteg vagy. Igazán hálás lehetsz neki, mert nélküle már nem lenne munkád, ugye tudod? Hogy érzed magad?

Kyra csak vállat vont a kérdésre, és visszament a szobájába.

-          Kyra, én tudom, hogy ez most iszonyú lehet neked, de azt az öreg sem akarná, hogy kockára tedd a jövődet miatta… A Senor morgott egy sort múlt órán, amiért hiányzol, de azt mondta, hogy ha holnap bejössz, még elnézi neked. A zongoraóráiddal nem volt gond, csak mára lettek kész a beosztással, hogy kik veszik át Mr. Minim óráit. A te óráidat Mrs. Chors vette át, az időpontok ugyanazok maradtak…

Noemi ledobta a táskáját az ajtónál és követte a másik lányt a szobába. Barátnője visszaült a szintetizátor mögé és elmerengve húzogatta az ujjait a billentyűkön.

-          Noemi, nekem ez nem fog menni. Mr. Minim nélkül nem tudok felkészülni a versenyre! Meg egyáltalán… amióta a Bertonwood-ba járok, mindig ő volt az, aki segített nekem. Nélküle nem tudom végig csinálni!

-          Dehogy nem! Eleget hallottam a tanároktól, hogy micsoda tehetség vagy, és ezt most csak úgy el akarod dobni magadtól? Mr. Minim kiborulna, ha ezt hallaná!

-          De nem hallja! Hát nem érted? Nem tudom megcsinálni! Nélküle nem! – tört ki Kyrából és azon kapta magát, hogy az arcán könnyek csorognak.

-          De igen, képes vagy rá! És mi is itt vagyunk, hogy segítsünk: én, Shane meg még rengetegen…

-          De az nem ugyanaz… - suttogta a lány, elmaszatolva az arcán legördülő könnycseppeket.

-          Tudom… De próbáld meg összeszedni magad. Nagyon aggódunk érted. Főleg Shane…

Kyra csak bólintott, de nem szólt semmit. Még vagy egy negyed óráig csöndben üldögéltek, aztán Noemi hazament, hogy felkészüljön a másnapi óráira. De előtte még megígértette a barátnőjével, hogy másnap ő is ott lesz a suliban.

Péntek reggel Kyrának iszonyú erőveszítésbe tellett, hogy valóban eleget tegyen előző napi ígéretének. De végül csak fölkelt és bement az iskolába. Oda sem figyelve ülte végig a zenetörténeti és zeneelméleti órákat. Senor Sandro óráján már jobban kellett koncentrálnia, de nagy nehezen sikerült végig küzdenie magát a feladott darabokon. Persze a tanár így is szúrós szemmel nézett rá, amiért kihagyott egy órát és most is felkészületlenül érkezett, de végül ennek az órának is vége lett és Kyra végre fellélegezhetett.

Vagyis csak fellélegezhetett volna, ha nem várta volna a munka a Mace-ben. De várta, így hát nem volt más választása, mint az egyetemi negyed felé indulnia.

Alig, hogy belépett a kávézóba Shane-be ütközött a folyosón.

-          Örülök, hogy jobban vagy – mosolygott rá a srác üdvözlésként.

Kyra nagy nehezen kipréselt magából egy mosolyt válaszul, aztán bemenekült az öltözőbe. Néhány perc múlva már egyenruhában lépett ki onnan. Előre sétált a kávézóba, de ahogy kinyitotta az ajtót, olyan látvány fogadta, amire egyáltalán nem volt felkészülve.

Shane és Rebeka ott álltak, a lány a srác nyaka köré fonta a karjait, akinek a keze a lány derekán volt. S ha ez még nem lett volna elég, Rebeka ajkai vészesen közel voltak a srácéhoz… Egy fájdalmas nyögés szaladt a száján, mire azok ketten a hang irányába kapták a fejüket. Rebeka arcára diadalmas, megvető mosoly ült ki, Shane viszont elsápadt és azon kezdett fáradozni, hogy lefejtse magáról a lány karjait. De Kyra ezt már nem várta meg. Becsapta a konyhaajtót.

-          Kyra, várj! Félreérted…

Kyrának még a konyhából sem sikerült kijutnia, mikor a srác utolérte. Megragadta a karját, hogy maga felé fordítsa a lányt és megpróbálja kimagyarázni a helyzetet.

-          Ne érj hozzám! Soha többet! – kiáltotta a lány, és azzal a lendülettel egy csattanós pofont kevert le a fiúnak.

Shane meglepetésében elengedte a lányt, aki erre kirohant, s meg sem állt Mr. Mason irodájáig.

-          Kyra? Mi történt? Mi ez a hangzavar odakint? – kérdezte a férfi döbbenten, felpillantva az asztalán magasodó papírkupacokból.

-          Shane. Nem tudok együtt dolgozni vele. Küldje el, tegye át másik műszakba, mit bánom én, de csináljon vele valamit vagy felmondok! – mondja a lány indulatosan, azon küszködve, nehogy elsírja magát.

-          Öhm… Hát, rendben… Évek óta te vagy a legjobb pincérem, úgyhogy gondolom, ennyit megtehetek neked, még akkor is, ha nem értem, hogy miért van erre szükség. Az elmúlt két hónapban remekül…

-          Nem érdekel! Csak csinálja!... – tört ki a lány, és dühösen letörölte az arcán lecsorgó könnyeit.

-          Jó, persze-persze… Ülj le, nyugodj meg egy kicsit, addig én beszélek Shane-nel…

Ezzel a férfi felállt és kiment, Kyra pedig erőtlenül rogyott le egy székre…

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.