Az elkövetkező néhány nap a lehetőségekhez képest békés nyugalomban telt. Már ha békés nyugalomnak lehet nevezni, ha valaki minden nap hajnalban kel, három óra meló után négy-hat órát ül suliban, csak hogy utána újra mehessen dolgozni… Mert ha így nevezhetjük, akkor Kyrának bizony békés nyugalomban teltek a napjai. Ismeretlen ismerőse többet nem bukkant fel a kávézóban (máshol sem), és ennek egyszerre örült is meg nem is.

Péntek délután három óra. A Bertonwood Művészeti Iskola egyik tetőtéri termében öt diák hallgatta a spanyol származású gitár tanár szónoklatát arról, hogy milyen fontos a koncentráció, ha a muzsikát választják hivatásuknak. Ez ment már egy negyedórája. Az egész azzal kezdődött, hogy Kyra belerontott a szólamába. Ettől persze Senor Sandro teljesen megvadult. A lány először elszégyellte magát, de ahogy telt az idő egyre unottabb, majd idegesebb lett. Ő is és a többiek is elég jól ismerték a tanárt, hogy tudják, ha egyszer belelendül, nehéz leállítani, és ilyenkor valahogy soha nem érti azt az angol mondatot, hogy „Vége az órának.” Igaz, ha spanyolul mondanák, se hallaná meg…

-          Mi a fene van veled, kisanyám? – hajolt Kyrához az egyik lány.

A kérdezett először a tanárra pillantott, de mivel az látszólag se nem látott, se nem hallott a másik lányhoz fordult. Noemi a legjobb barátnője volt, amióta csak ebbe a városba költöztek. Az ő biztatására jelentkezett a Művészeti Iskolába is.

-          Mi lenne? – kérdezett vissza, mintha nem tudná, hogy mire gondol a másik.

-          Jól van, ne szórakozz velem! Ismerlek, mint a tenyerem. Két éve nem rontottál bele semmilyen darabba. Szóval mi az? Az anyád? Kirúgott a kávézóból az a hajcsár? Mi van? – kérdezett újra Noemi fojtott suttogással.

-          Semmi! Se az anyámmal, se Mr. Mason-nel. Csak… - ajkába harapva félbe hagyta a mondatot. Még nem vette a bátorságot, hogy megemlítse barátnőjének azt a srácot. Többek között, mert azóta nem is látta, más részt, mert magának sem akarta elismerni, hogy valahányszor eszébe jut, görcsbe rándul a gyomra, eszelős módon vigyorogni kezd, holott minderre semmi oka nem lenne. Persze ez mit sem változtat a dolgokon… Kínos, de menthetetlenül belezúgott egy srácba, akinek még a nevét sem tudja!

-          Ó! Értem – vigyorodott el a barátnője. – Pasi, mi?

-          Ki? – kérdezte, vagyis inkább vinnyogta Kyra, kissé hangosabban a kelleténél, mire a másik három diák is feléjük fordult.

-          Oké, semmi gond… - Noemi leereszkedően vállon veregette barátnőjét, és vigyorogva elfordult tőle.

Kyra fülig vörösödve mélyebbre süllyedt a székén és magában azért imádkozott, hogy Senor Sandro hagyja már abba a monologizálást, mert már így is elkésett a Mace-ből és lassan fennáll a Noemi által emlegetett kirúgás veszélye. Bár, ki tudja, találna-e bárkit is a helyére…

Újabb harminc percnek kellett leketyegnie, hogy a Senor végre kiengedje őket. Ennek örömére Kyra csak egy „Rohannom kell!” odavetésére vesztegette az idejét, és máris az ajtón kívül volt. Gitárral, táskával megrakodva, futva indult meg az egyetemi negyedig, ahova még egy negyedórás késést okozva végül sikerült is befutnia.

-          Igen, elkéstem, tudom! Nem fordul elő többet! – kiáltotta, amint feltépte a hátsó ajtót és végig trappolt a folyosón az öltöző felé.

-          Kyra! Felvettem egy új felszolgálót! Tanítsd be! – kiáltott utána a főnöke az irodája ajtajában állva.

-          Meglesz! – felelte vissza a lány, hasonló hangnemben, majd bevágta maga mögött az öltözőajtót.

A következő, ami kihallatszott az ajtó mögül, az Kyra sikítása volt.

- Mi a fenét keresel te itt? – visította a lány.

- Öhm… Itt dolgozom? – kérdezett vissza a srác (igen, Ő!), olyan mosollyal, hogy a lánynak azonnal remegni kezdtek a térdei. – Kint megvárlak… Egyébként, Shane vagyok… - mondta, még mielőtt kilépett volna a folyosóra.

~Shane…~ Kyra ajkát erőtlen sóhaj hagyta el. Lecsúsztatta a gitárt a válláról, és lerogyott a padra. Bárkinek letagadná, hogy napok óta azon gondolkozott, hogy vajon hogy hívhatják. De ez… olyan tökéletesen illett hozzá a neve, hogy hirtelen nem is értette, hogy nem találta ki… Közel tíz percbe került, hogy sikerüljön elég erőt találnia magában ahhoz, hogy az egyenruhát átvéve elhagyja az öltöző nyújtotta biztonságot.

-          Már azt hittem eltévedtél… - üdvözölte Shane, mikor végre kimerészkedett a folyosóra.

-          Haha! – válaszolta Kyra fintorogva. – Gyere! Ez itt a konyha, de gondolom, ez még nem okoz gondot… Te fogsz mosogatni – közölte gonoszan elmosolyodva.

Először látta, hogy a fiú arcáról eltűnik a fölényes mosoly.

-          Ez ugye nem komoly?

-          Ó, dehogynem! Te vagy új fiú, tiéd a mosogató… - felelte a lány, egyre inkább nyeregben érezve magát.

-          Szóval egész délután itt kell gályáznom a mosogató mellett? – kérdezett vissza újból a srác vérig sértve.

-          Őőő… nem. Csak amikor épp nem kell felszolgálnod odakint, vagy amikor már nagyon sok a mosatlan… Nyugi, senkinek nem csúszik le a karikagyűrű az ujjáról egy kis mosogatástól… - Kyra szürkéskék pillantása a srác kezére siklott. – De ha félted ezt a kis csodát, talán vedd le előtte…

-          Haha… - idézte Shane a lány korábbi „szavait”, de azért mikor a lány nem látta, lehúzta a gyűrűjét és zsebre vágta.

Odakint aztán Kyra elmagyarázta a különböző fajtájú kávék helyét és a tárolásukra vonatkozó előírásokat, a kávéfőző használatát, majd Shane kezébe nyomott egy jegyzettömböt egy ceruzával.

-          Hajrá, nagyfiú! Ha valami nem menne, csak szólj… - mondta, olyan magabiztossággal, mintha nem kerülgetné folyamatosan ájulás, amióta a srác mellette van. De ideje volt kinyitni, így nem maradt több ideje arra, hogy egyszerre sírjon és ujjongjon új kollégája kilétén…

-          Mondd csak, ez mindig ilyen?

-          Mi? És milyen?

Péntek lévén már tíz óra is elmúlt, mire az utolsó vendégek is elmentek. Shane könyékig habosan a mosogató mellett állt (Kyra legnagyobb gyönyörűségére), míg a lány az elmosott csészéket, tányérokat és kancsókat törölgette, hogy hamarabb végezhessenek.

-          Hát a munka! Mindig ennyit kell rohangálni? – fejtette ki a kérdést a srác.

-          Általában. De ma péntek volt és ez mindig durva. Az egyetemistáknak végre vége a hétnek és órákra beülnek ide. Holnap is jössz? A hétvége mindig lazább… Ilyenkor az egész negyedben alig vannak, így csak a turisták tévednek be ide néha-néha… - magyarázta. – Egyébként pedig, még a reggelek szoktak húzósak lenni. Egymást tapossák, hogy megkaphassák a kávéjukat még meló meg óra előtt. De legalább mind elvitelre kéri és nem kell utána mosogatni… - tette hozzá elmosolyodva.

-          Ez bíztató… Akkor én ezentúl csak reggeli műszakban dolgozom… - felelte Shane durcás fintort vágva.

Kyra csak nevetett rajta.

-          Jól van, tűnj innen, és ne szenvedj már! Majd én befejezem. Úgyis nekem kell bezárnom – mondta neki.

A fiúnak nem kellett kétszer mondani. Azonnal lerakta a kezében tartott csészét meg a szivacsot. Csak megtörölte a kezét és máris az ajtóban volt. Kyra csak a fejét csóválta, miközben beállt a mosogatóhoz, hogy elmossa a maradék edényeket.

- Most meg mit nézel így? – kérdezte, mikor észrevette, hogy Shane már percek óta ugyanúgy áll az ajtóban.

- Semmi. Csak nem értelek… - felelte a fiú, és mosolygott.

- Mi van? – nézett fel a lány a szemöldökét összevonva, de azért mosolyogva.

- Semmi. Jó éjt!

- Ja, neked is… - Kyra mosolyogva megforgatta a szemeit, majd visszatért a munkájához. Csak annak örült, hogy Shane már nem láthatta, hogy elpirul…

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.